A politikai korrektség iránti erőszakos vágy eredménye egyfajta művészi kényszerzubbony, amit az író-rendezők magukra öltve talmi szociális félvilágokba száműzik filmjeik nem fehér, nem hím karaktereit.
A változtatás sürgetése
A politikai korrektség – nagyon leegyszerűsítve – azt jelenti, hogy léteznek olyan szavak, kifejezések, gesztusok és viselkedési formák, melyek offenzívnek hatnak egyes emberek és embercsoportok számára, ezért pedig kerülendők.
A politikai korrektség fogalmának története több évszázados (ha nagyon akarnánk, az 1600-as évekig vissza lehetne vezetni), és sokszor sok mindent jelentett már. Jelenleg kifejezetten pejoratív konnotációval bír, lényegében a szólás- és gondolati szabadság cenzúrájának egy speciális formájaként azonosítható be. Speciális, hiszen a politikai korrektség inherensen nem egy rossz dolog, ugyanakkor csitító funkcióját rendkívül könnyen abuzálhatja, kiforgathatja és kontraproduktívvá teheti az, aki akarja – sőt, olyan nagyon akarni sem kell.
A politikai korrektség azokat a szociális kifejezésmódokat hívja párbajra, melyek a kisebbségbe szorult, szegregált, elnyomott egyéneket és közösségeket degradált pozíciókba taszítják. A politikai korrektség fogalmába ezért beékelődött a változtatás sürgetése, a politikailag inkorrekt status quo felrúgásának szándéka, ami üdvözlendő, ugyanakkor bizonyos szögekből nézve kényelmetlen.
A legjobb gesztus
A fogalom keménykezű pártolói legutóbb például azért voltak kiakadva, mert az amúgy is nézhetetlen Iron Fist netflixes Marvel-sorozat kung-fu mester főhőse egy fehér, szőke fürtös fiatalember. Nem pedig ázsiai, ami szerintük egy diverzitást erősítő, jó döntés lett volna, annak ellenére, hogy Roy Thomas 1974-ben így álmodta meg közel sem eredeti képregényhősét. Amikor pedig Tilda Swinton jelent meg a tibeti Ősi szerepében, a Doctor Strange szociálisan érzékeny nézői ugyancsak berágtak. Akkor is, amikor Jamie Foxx került Electro szerepébe a gyászos sokadik Pókember-filmben, és akkor is, amikor Idris Elba játszotta a Thorban Heimdallt, egy skandináv istent. Érdekes módon a Marvel filmjeiben Samuel L. Jackson által alakított Nick Fury senkit nem zavart, pedig Fury a képregényekben eredetileg egy schwarzeneggeri izomfej volt, akit később – hat évvel az első filmes megjelenése előtt – átírtak-átrajzoltak feketére. Mind a képregények rajongói, mind pedig a filmek kedvelői nagyon bírták a Jackson-karaktert, de a legtöbben le se szarták, hogy Nick Fury fekete. A le nem szarás ezen gesztusa pedig a legjobb, ami történhet ma egy ilyen figurával.
Máshogy történt a legújabb Fantasztikus négyes (Fantastic Four) filmmel, melyben a fehér emberi fáklya, Johnny Storm szerepére Michael B. Jordant választották. Míg ugyanis Nick Fury, Electro, az Ősi, és Heimdall rassza lényegtelen karakterük szempontjából, addig Johnny Storm feketévé változtatása az eredeti képregény hősei közti dinamikát és kontinuitást is felborítja, hiszen így Sue Stormot (Kate Mara) Johnny adoptált testvéreként kellett újragondolni, ami a cselekményvezetésnek sem kedvezett. Rossz szereplő lett fekete, ennyi. Lehetett volna az önmagában álló Reed Richards (Miles Teller), de nem. Mindezek alapján kivehető egy minta-szerűség: amíg a cselekményvezetésbe, karakterviszonyokba a rasszváltás nem piszkít bele, addig oké a dolog, ha viszont alapjaiban remegteti meg a főszereplők koherenciáját és kapcsolataikat, akkor nem az.
A fekete Johnny Storm esete emellett rávilágít arra is, hogy a politikai korrektség iránti kortárs stúdió-elkötelezettség hova vezethet. Jordan kiválasztása ugyanis érezhetően ennek az erőlködésnek az eredménye. Nem törődtek a történettel, csak a politikai korrektség által motivált diverzitás, a „kötelező néger” kellett nekik, hogy feldobják a hóvaksággal felérő eredeti szuperhős csapat színskáláját.
Félvilágok
A politikai inkorrektséggel mostanában megvádolt filmek közül az egyik legérdekesebb a Kaliforniai álom (La La Land), melyet nők és feketék (és jazz-rajongók) is erősen támadtak. Damien Chazelle díjesőben elázott musicaljének női főszereplője, Mia (Emma Stone) a politikai korrektség meghatározhatatlan mércéje alapján nem elég domináns nőalak, eltörpült a film férfi hőse, Sebastian (Ryan Gosling) mellett. Ez pedig annak ellenére is így van, hogy a Kaliforniai álom alapvetően Sebastian története, hiszen ő az, aki bevezeti Miát saját életébe és az ő dalocskája jelzi, ha kapcsolatuk új mérföldkőhöz ért. A romantikus műfaj legnagyobbjainak homályban rekedt szexizmusához képest a Kaliforniai álom egy szüfrazsett-kiáltvány. A csaj nem jár egyedül (She's All That), a Micsoda nő (Pretty Woman) degradáló nőképe sehol nincs a filmben. Inkább az 500 nap (nyár) ((500) Days of Summer) egyoldalú férfiperspektívájának nyoma érezhető Chazelle művében, noha Mia még így is életszerűbb figura Summernél. Ettől még persze a Kaliforniai álom nem egy Doktor Szöszi (Legally Blonde), Kill Bill, Az ébredő Erő (Star Wars: The Force Awakens), nem egy Zsivány Egyes (Rogue One: A Star Wars Story), vagy Mad Max: A harag útja (Mad Max: Fury Road), de nem is ez volt a rendezői szándék.
Chazelle megkapta azt is, hogy a rasszizmust promotálja azzal, hogy filmjében Sebastian a szegregáció aranykorát, az 1950-es éveket sírja vissza lánglelkű nosztalgiájával. Nem számít, hogy a jazz iránti vakító szerelemről (is) szóló film minden politikai töltettől mentesen a műfaj csúcskorszakának legnagyobbjai előtt állít emléket. Mi lesz vajon így az ekkor játszódó gengszterfilmekkel? Minden 1950-es éveket így vagy úgy megidéző film rasszista? Ne már. Az viszont valóban Chazelle aránytévesztésének eredménye, hogy a film egyetlen fekete szereplője, Keith (John Legend) a jazz kapitalista kizsákmányolójaként árulószerepbe kényszerült. A legjobb „politikailag korrekt” érv a film ellen azonban az volt, hogy a jazz megmentésére felesküdött Sebastian fehérként ilyesmire csak hiteltelenül vállalkozhat. Azt feltételezni, hogy a jazz kizárólag a feketék műfaja, közelebb áll a rasszizmushoz, mint a politikai korrektséghez, és közvetve azt sugallja, hogy nyugodtan lehúzhatjuk a klotyón a Chet Baker- és Buddy Rich-lemezgyűjteményünket.
Némileg hasonlít ez arra, amikor a Kiképzés (Training Day) láttán a galamblelkek azért sírtak, mert Denzel Washington élete egyik legnagyobb alakításával szerintük negatív képet festett a feketékről és a fekete rendőrökről. A korrupt zsernyákokat nem bőrszínük határozza meg, vannak fehérek is és feketék is, és folytathatnánk a színek sorolását. Pont az a gond, hogy egy fekete aljarendőr, egy Rey, egy Imperator Furiosa, egy fehér jazz-zongorista merész artisztikus döntésnek számít egy olyan világban, ahol a stúdiók ma már rettegnek attól, hogy kisebbségek képviselőit „rossz színben” tüntessék fel. Ennek eredménye egyfajta művészi kényszerzubbony, amit az író-rendezők magukra öltve talmi szociális félvilágokba száműzik filmjeik nem fehér, nem hím karaktereit.
A nem beszélés művészete
Ez pedig a politikai korrektség vadhívőinek legkártékonyabb tette: elhitetni az emberekkel, hogy a kisebbségek, a nők, a más nemi identitásúak ábrázolása csak akkor van rendben, ha az senkit, semmilyen irányból nem érint támadólag. A politikai korrektség jegyében soha nem beszéltek az ő problémáikról, a politikai korrektség ugyanis a „nem beszélés” művészete. A politikai korrektségnek köszönhetően ma már inkább kussolunk, ha szóba jön bármi ilyesmi, nehogy még a végén valaki ránk mondhassa, hogy bigott, szexista, fajgyűlölő, homofób parasztok vagyunk. A politikai korrektség egy puha rózsaszín mamusz lett, amiben mindenki észrevétlenül és csendben körbe tudja csoszogni a diverzitás kényes, fontos és megoldandó problémáit. Ha viszont nem tudunk a fenti csoportokkal és közösségekkel kapcsolatos érzéseinkről, aggodalmainkról, reményeinkről beszélni (a mindennapokban és a vásznon egyaránt), akkor mégis hogyan fogjuk igazán megérteni azokat, akik mások, mint mi? A lehető legkisebb súrlódási felület és legnagyobb érzelmi biztonság keresése, a fejek homokba dugása, a „legyen mindenki elégedett” közmegállapodása nem segít, sőt. Egy politikailag korrekt módon válogatott asztronauta-csapat, énekkar, vagy akciócsoport nagyon jól néz ki a vásznon, bájos naivitásukat meg is kajáljuk, és úgy megyünk haza a moziból, hogy „probléma sehol, minden rendben van, ma már bárki lehet bármi”. Pedig aztán.
A bocsánatkérés sebtapasza
Ma Stanley Kubricknak bocsánatot kellene kérnie azért, mert a Ragyogásban (The Shining) az egyetlen kinyírt szereplő fekete. Chaplinnek bocsánatot kellene kérnie a hajléktalanokat lekicsinylő ábrázolásáért. A Marx testvéreknek meg tulajdonképpen mindenkitől bocsánatot kellene kérniük. Azzal pedig senki nincs beljebb, hogy a vétkes bocsánatot kér. A politikai korrektség kierőszakolása nem gyógyír, csak egy mély, vérző vágáson fityegő, alig ragadó sebtapasz. Azzal nincs semmi baj, ha egy film (vagy bármi és bárki) megbántja valakinek az érzéseit. A politikai korrektséggel épp az a baj, hogy érzésalapú. Ha minden filmkészítő arra koncentrálna, hogy ne bántsa meg valakiknek az érzéseit, ahelyett hogy a megbántott érzések mögött húzódó sokkal mélyebb morális és szociológiai problémákra koncentrálna, abból egy olyan szép új álomvilág kerekedne, amitől halálba unnánk magukat.
Emlékeztetések gyarlóságunkra
Ezért kellenek ma az olyan – egzotikumnak számító – filmek, mint a Tapló télapó (Bad Santa), a Deadpool, a Virsliparti (Sausage Party), a Dumb és Dumber, a Trópusi vihar (Tropic Thunder), hogy emlékeztessenek minket gyarló ember mivoltunkra. Arra, hogy ha minden klappol, ha jó a film, ha okosan szövi politikailag inkorrekt jeleneteit, akkor büntetlenül nevethetünk-szórakozhatunk mások kontójára, miközben saját képmutató és közel sem homogén világnézetünk elé tartanak görbe tükröt. Ha a politikai korrektségben mélyen megmártózottakon múlna, elhinnénk, hogy nem szabad jól mulatnunk ezeken a filmeken, és nem szabad élvezni az olyan örökbecsű és politikailag teljesen inkorrekt klasszikusokat sem, mint a Beverly Hills-i zsaru (Beverly Hills Cop), a 48 óra (48 Hrs.), a Halálos fegyver (Lethal Weapon), az Airplane!, a Taxisofőr (Taxi Driver), az Apokalipszis most (Apocalypse Now), a Keresztapa (The Godfather), a Tarantino- és a John Waters-életmű legjobbjai, és így tovább.
Kisstílű érzelmek
John Wayne lehetett Dzsingisz kán, Omar Sharif pedig Doktor Zsivágó, és noha nem voltak épeszűek ezek a szerepválasztások, egyesek szerint mégis csak beférnek a művészeti szabadság égisze alá. A művészeti szabadságnak is vannak azonban határai. Ha jogos és valóban diszkrimináló egy film, érdemes nekiesni erőből, jó érvekkel. Az olyan mozgóképes közbeszédbe ragadt emlékezetes filmek, mint a Teaház az Augusztusi Holdhoz (The Teahouse of the August Moon, benne a sárgára meszelt, vágott szemű Marlon Brando), a Dragon Seed (a sárgára meszelt, vágott szemű Katherine Hepburn), az Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany's, Mickey Rooney kínaiként, te jó úristen!), a Griffith-féle Egy nemzet születése (The Birth of a Nation), a Csak kétszer élsz (You Only Live Twice) és az Élni és halni hagyni (Live and Let Die) igazi rasszista taplóságokkal vannak kitömve. Ha egy színészt más rassz képviselőjeként maszkíroznak el, az nem bigottság, hanem rasszizmus, és a rendszer milyenségét jelzi, hogy a színészlegendáknak mintha megbocsátanánk az ilyesmit – vagy csak kegyesen elfelejtjük undorítóságukat. Az viszont, hogy Tilda Swinton vagy Scarlett Johansson eredendően keleti figurákat játszanak, minimum furcsa ugyan, de még nem bigottság a stúdiók részéről. Ironikus módon pont a diverzitást erősítő döntések ezek. Az Ősi vajon nem lett volna „tipikus sztereotip” keleti mesterfigura, ha ázsiai játssza? Motoko Kusanagi (Páncélba zárt szellem / Ghost in the Shell) miért ne lehetne „nem japán”? Egy cyborgról van szó, és egyébként az univerzum végtelen, a Föld meg rohadtul kerek, alakíthatta volna filippínó színésznő is.
A politikai korrektség kisstílű érzelmek sértődésekkel végződő játéka lett. Egy óvodások között feszülő bökdösés-párbaj, melyet épp elég ideje nézünk már ahhoz, hogy úgy igazán ne érdekeljen senkit egy-egy újabb „politikailag inkorrekt” szereplőválasztás, karakter, dialógus, vagy ábrázolásmód. Mindez pedig szégyen, hiszen nagyon is törődnünk kellene azokkal a problémákkal, melyek a politikai korrektség fogalmát a világra hozták.
