Gus Van Sant úgynevezett Halál-trilógiája három filmet foglal magában: a 2002-es Gerryt, a 2003-as Elefántot, és a legutolsó, 2005-ös Last Dayst.
Gus Van Sant az amerikai független filmezés központi figurája, a Drugstore Cowboy, az Otthonom Idaho, és a Néha a csajok is úgy vannak vele után már rögtön a kilencvenes években a kritikusok kedvence lett. Az igazi áttörést persze a Good Will Hunting jelentette, amelynek rendezéséért egészen Oscar-jelölésig vitte, a forgatókönyvet jegyző Ben Affleck és Matt Dillon pedig be is zsebelte a díjat. A Good Will Hunting után is sikerült mindenkit meglepnie, amikor Alfred Hitchcock Psychoját kockáról kockára színesben újraforgatta, de a váratlan fordulatok ezzel sem értek véget Gus Van Sant pályáján: 2002-ben kezdődött Gus úgynevezett „Tarr Béla-korszaka”.
Az amerikai rendezőre ugyanis akkora hatást gyakorolt a magyar mester munkássága, hosszú, hipnotikus beállításai és repetitív zenehasználata, hogy számos filmnyelvi eszközt átemelt saját repertoárjába. (New Yorkban egyébként is nagy kultusza van a magyar rendezőnek, a Modern Művészetek Múzeumában rendezett Tarr Béla-retrospektívhez is Gus Van Sant írta a bevezetőt.) Rendezőnk Halál-trilógiája három filmet foglal magában: a 2002-es Gerryt, a 2003-as Elefántot, és a legutolsó, 2005-ös Last Dayst. Már az első, filmnyelvi kísérletként értékelhető Gerry kritikusokat és nézőket egyaránt megosztott: a két, sivatagban eltévedt Gerry „története” Beckettet idéző abszurd párbeszédekből, és Tarrt idéző hosszú snittekből építkezett. Ha film nem is sikerült tökéletesre, a kísérleti szándék egyértelmű volt: a történetmesélési konvenciók teljes leépítése, és helyettük a tiszta és egyszerű látvány dominanciája. A Gerry ellentmondásos fogadtatására egy évvel később az Elefánt zajos sikere következett: a Cannes-ban debütált filmet azonnal Arany Pálmával jutalmazták. A film a már Michael Moore által is megfilmesített (Bowling for Columbine) Columbine iskolai vérengzést dolgozta fel játékfilmes formában. Az ekkora már állandó stíluseszközzé vált, a szereplőket szorosan követő hosszú beállítások (a kamera mögött Harris Savidesszel) mellett a nézőpontok, idősíkok állandó váltogatása szervezte a filmet időtálló remekművé. Mindent összevetve, a Gerry érdekesnek ígérkező formanyelvi kísérletéből kinőtt Elefántban Gus Van Santnak már sikerült stílust teremtenie, és rendhagyó eszközökkel történetet mesélnie.
Az erős kezdés után izgatottan vártuk a befejező darabot, különösen amikor kiderült, hogy a modern zenei élet egyik legfontosabb öngyilkosságát dolgozza fel: a kilencvenes évek legnépszerűbb zenekarának, a Nirvanána énekesének az öngyilkosságát. Mint arról azonban a Last Days vége főcíme is tudósít, az események ugyan valóban inspirálták a rendezőt, de a film sztorija teljes egészében fikció.
A Last Days megdöbbentően gyengére sikeredett záróakkordja a trilógiának. Michael Pitt alakítja a teljesen becsavarodott Blake-t, akinek a cím által előre jelzett utolsó napjai elevenednek meg a vásznon. Elejtett megjegyzésekből összeáll valamiféle kerettörténet: főszereplőnk egy rehabilitációról szökött meg (akárcsak Cobain), és céltalanul teng-leng egy (vagy több?) erdei házban értelmezhetetlen félmondatokat motyogva.
Eleinte úgy tűnik nincs összefüggés az egymást követő céltalan jelenetsorok között, az egyikben női ruhát ölt becsavarodott főszereplőnk, a másikban nagykabátban menekül a házból, aztán meg piros nadrágban bukdácsol az erdőben. A film kétharmada eltelik, mire észleli a néző, hogy az egyes jelenetek időeltolódásban vannak egymáshoz képest: egy-egy képsort egy másik szereplő szemszögéből is újra megtekinthetünk. A kamera általában szenvtelenül kíséri főszereplőnket, és tudósít öltözködési, főzési, és zenei „kalandjairól” – ezt lehet tehát a kitüntetett nézőpontnak tekinteni, amelyet időről időre megszakít a többi szereplő anti-narratívája. Ezek azonban nem alakulnak semmiféle egységgé, nemcsak a helyszíneket, a szereplőket is nehéz egymástól megkülönböztetni, így a hozzájuk kapcsolódó képsorokat is lehetetlen értelmezni.
A rendhagyónak szánt film mögött nyilvánvalóan a történetmesélési konvenciókat a végletekig leépítő radikális szándék áll, hogy egy teljesen lecsupaszított minimálfilmet hozzon létre az alkotó. Sajnos a Last Days-ben Gus Van Sant teljesen átesik a ló túloldalára, szenvtelenül szétfolyó szerkezete ugyan valóban bemutatja, és dokumentálja a főhős utolsó napjait, de az öngyilkossághoz vezető utat nem rajzolja meg. Nem mintha kész válaszokat várnánk a rendezőtől, hiszen az előző két alkotásban is megszokhattuk már a homály-dramaturgiát, de a Last Days sajnos már olyannyira részvétlen és távolságtartó, hogy a végkifejlet semmiféle katarzist nem ad a nézőnek, csak a film befejezése felett érzett jóleső megkönnyebbülést.
Az egymásra következő jelenetekből mégiscsak kiemelnék egyet, amely a film közben a fejemben motoszkáló összes kérdésemre választ adott. Ideggyenge rocksztárunk lemezkiadója érkezik a házba, Sonic Youth rajongók figyelem: Kim Gordon háromperces szereplése! A nő arról faggatja a főhőst, hogy felhívja-e a lányát és mit mond neki. A félszavakban motyogó Blake azt feleli: „Megmondom neki, hogy hiányzik.” Erre Kim Gordon visszakérdez: „Megmondod neki, hogy sajnálom, hogy egy rákendroll klisé vagyok?”. Ez lesz sajnos a megfejtés kulcsa: minden radikalizmus ellenére is kliséízű marad a film. Ezzel a helyére is kerül a Last Days: hiába minden formabontó szándék a filmben, a roncsolt szövegek, amelyeket a szándékosan félrekevert hang miatt sem értünk, a szereplőkről azt sem tudjuk, kicsodák, nem történik semmi, a sztoriban nincs konfliktus – ennek ellenére nem egy forradalmian új filmet látunk, hanem egy művészieskedő, nagyot mondani akaró valamit száz percen át.
Na de ne féltsük Gus Van Santot, inkább reméljük, most, hogy befejezte ezt a Halál-trilógiát, megint valami új és izgalmasba vágja majd a fejszéjét, aminek újra örülhetünk. Következőnek mindenesetre egy elég összetett történetet választott: Audrey Niffenegger The Time Traveler’s Wife című regényéből készült adaptációban egy időutazó férfi és egy fiatal lány rendhagyó szerelmét követhetjük majd nyomon.
