Guillermo del Toróról köztudott, hogy nemcsak akció- meg horrorfilmek rendezésében sikeres, hanem a felnőtteknek szóló mesék vászonra komponálásában is remekel. A Faun labirintusa óta több mint tíz év telt el, és a film rajongói jogosan remélték, hogy a rendező legújabb filmje is – amelyen 2011 óta dolgozott – hasonlóan ragadja majd magával nézőjét.
A Los Tres Amigos-ként emlegetett mexikói triászból ketten már elnyerték a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. Alfonso Cuarón Gravitációja című filmje és Alejandro González Iñárritu Birdmanje után A víz érintésével végre del Toro is esélyes a rendezői Oscarra. Tavalytól ugyanis úgy tűnik, újra hódít a romantika, legalábbis ami az Oscar-jelöléseket illeti; a Kaliforniai álom (La La Land) után idén is egy olyan film kapta a legtöbb jelölést, aminek központi témája a szerelem. Persze a témán kívül több válasz is elképzelhető arra a kérdésre, hogy miért épp A víz érintése kapott 13 jelölést, del Toro személyétől kezdve egészen a film marketingkampányáig.
A víz érintése egy hatvanas években játszódó Hamupipőke-átirat, a történet főszereplőnője Elisa Esposito (Sally Hawkins), aki takarítónőként dolgozik egy szigorúan őrzött kormányzati létesítményben. Részben munkájából adódóan, részben amiatt, hogy néma, nem túl szociális lény; többnyire afroamerikai kollégájával, Zeldával (Octavia Spencer) és egy Jiles nevű (Richard Jenkins), idősebb, meleg illusztrátorral van kapcsolatban. A Faun labirintusához hasonlóan a történelmi-politikai helyzet, amelyben a történet játszódik, ezúttal is fontos; csakhogy ezúttal nem a polgárháború utáni Spanyolország, hanem a hidegháború alatti Amerika a keret. Az a reményteli időszak, amikor az Egyesült Államok számára (szinte) minden a jövőről szólt; és ezzel egyidejűleg amikor még nyíltan hátrányos helyzetnek számított az, ha valaki fekete, meleg – vagy néma.
Ebbe a kiszámítható és logikus keretek között működő létesítménybe szállítanak egy szigorúan őrzött emberformájú, kétéltű lényt, akit a Faunt is megtestesítő Doug Jones alakít. Bár először horrorfilmeket eszünkbe juttató jelenetekben látjuk, Elisával együtt hamarosan felfedezzük, hogy inkább emberi lény, mint egy víziszörny, ráadásul Dél-Amerikában istenségként tisztelték. A két magányos és különc szereplő felfedezi egymásban a rokonlelket és a közös nyelvet is megtalálják; a halembernek ugyanis nem okoz gondot a jelbeszéd megértése (és a zenéé sem). Így alakul ki kettejük között egy tiltott, de aztán mindent elsöprő univerzális szerelem; legádázabb ellenfelük a kutatóintézet egyik könyörtelen vezetője, a pozitív pszichológiáról olvasó, de könyört nem ismerő Richard Strickland (Michael Shannon), aki semmitől sem riad vissza azért, hogy saját céljait elérje. A film tagadhatatlan erényei közé tartoznak a remek színészi alakítások – kiemelten Sally Hawkinsé, akit szavak nélkül is tökéletesen megértünk –, illetve, hogy egyszerre tud egy réteghez és a nagyközönséghez szólni.
A víz érintése egy sok tekintetben klisékre alapuló mesefilm, klasszikus sémával, amire a narrátor szerepét betöltő Giles már a bevezető képsorokban felhívja a figyelmünket, amikor egy néma hercegnőről és egy mindent elpusztítani vágyó szörnyetegről mesél. De a szótlan lány és a kétéltű lény szerelmi története bámulatos képi világgal van tálalva, amely árnyalataiban A Faun labirintusát juttatja eszünkbe. Guillermo del Toro és Dan Laustsen operatőr figyelmét tényleg egyetlen részlet sem kerülte el, az 1954-es Creature from the Black Lagoon című filmből inspirálódótt lény kidolgozottságát és a víz alatt játszódó jelenetek érzékiségét is beleértve. Egy kis filmes reflexió is teret kapott A víz érintésében; és nemcsak egy Fred Astaire-t és Ginger Rogers-t idéző táncjelenet erejéig, hiszen Elisa egy – általában kongó – mozi fölött lakik. A háztartásokban ott van már a kis képernyő, de a mozivásznon pergő képek a kétéltű lényre is hatással vannak.
A Faun labirintusában nemcsak a képi világ, hanem a történet is gazdag volt (többek között drámai fordulatokban és a tragikus sorsokkal ötvöződő mesés elemekben). Ezzel ellentétben A víz érintésére leginkább a kiszámíthatóság nyomja rá a bélyegét. Merthogy ennek a szerelmes történetnek nemcsak ezer formáját láttuk már (mindnek ugyanaz a vége), de például az 1984-es A nagy csobbanásra (Splash) is kísértetiesen emlékeztet; annyi különbséggel, hogy abban a történetben egy fiú szeret bele egy sellőbe. Hiába van ez a közönséges és rendkívüli házasságáról szóló szerelmi történet megspékelve rémmesével, musicallel, kémthrillerrel és a del Toróra jellemző horrorral, ha nagy elvárásokkal ülünk be a filmre, szinte biztos, hogy minimum némi hiányérzettel fogunk távozni; mert láttunk már hasonlót a rendezőtől, csak eredetibb és merészebb megvalósításban.
