Philip K. Dick ironikus módon 1982-ben, rögtön halála után kezdte meg dicsőséges bevonulását a mozivásznakra a Szárnyas fejvadásszal. Azóta jópáran próbálták elkészíteni Az Igazi K. Dick-adaptációt, s a „verseny” folyamatosan megy: csak a következő két-három évre vagy három darab van betervezve. George Nolfi filmje viszont csak egy harmatos étvágycsináló lett ezekhez.
Képzeljük el, hogy mindnyájan egy hatalmas terv részei vagyunk: nem a szabad akarat, hanem az ún. Sors irányítja az életünket, amit egyvalaki ír. Sikerült? Jó. Az emberiség jelentős része így gondolja, úgyhogy nem lógunk ki nagyon. Most pedig képzeljük el, hogy szabad akaratunkkal befolyásolni tudjuk a dolgokat, önkényesen átírva a Sorsot. Ez is sikerült? Jó. Az emberiség jelentős része reméli, hogy így van, úgyhogy megintcsak nem lógunk ki a sorból. Most pedig képzeljük el, hogy minden ilyen eltérést időnként valaki rendberak, azért, hogy minden a tervnek megfelelően menjen. Korrigálják a baleseteket, fellépnek a fölösleges érzelmek ellen, érvényesítik a Forgatókönyvet és Ist… azaz az Elnök akaratát. Ők a sorsügynökség. Én Finomhangoló Irodának fordítottam volna, de ám legyen. Philip K. Dick 1954-es rövid elbeszélése, az Adjustment Team1 róluk szól: arról, hogy egy amerikai átlagpolgár véletlenül beléjük fut „finomhangolás” közben, meglátja, amit nem kellene, és hogy ez milyen következményekkel jár.
George Nolfi rendező-forgatókönyvíró-producer két jelentős dologban tér el K. Dick elbeszélésétől: hogy játékfilmes méretűvé duzzaszthassa az ötletet, továbbírja a sztorit és a főhős első félórai sokkos állapotát azzal, hogy egy műfajidegen, javíthatatlan romantikust farag belőle, aki képes az Igaz Szerelmet kergetni a film hátralevő részében. Továbbá a főhőst szürke átlag-házasemberből átírja szingli, fiatal szenátorjelöltre. Ezzel valószínűleg a könnyebb azonosulást szerette volna elérni, ami így viszont pont fordítva sül el: nem tudom, valaha fogok-e tudni őszintén drukkolni politikusnak a vásznon. A viccet félretéve, ezek a filmek jobban működnek, ha egy nyomorúságos könyvelővel történnek meg. Értem én, a szenátorjelölt-figurára valószínűleg azért is szükség volt, hogy valamiféle nagy, átláthatatlan terv egy fontosabb figurájává tegyék, mondjuk paraszt helyett bástyává, hogy a későbbiekben Terence Stamp összefoglalhassa neki az emberi történelem pár fontosabb mérföldkövét, és átlássuk az egészet. Sajnos, hamar átlátjuk az egészet: a film a legtöbb kérdését rögtön meg is válaszolja, hiányzik belőle egy igazi csavar, ami zavarba hozna; amennyire jól indul, olyan hamar esik szét.
Mondanom sem kell, K. Dick jellegzetes hidegháborús paranoid világszemléletéből alig marad meg valami a vásznon, helyette vicces gadgeteket kapunk (az ügynökség kívülről analóg, belül digitális noteszeken követi a főhőst, és hatvanas évekbeli kalapokban futkároznak), valamint néhány unalmas tézist a „szabad akarat és sorsszerűség”, valamint az „igaz szerelem” témakörben. És amikor a végén a főhős elnyeri „méltó jutalmát”, már tényleg egy óvodai színjátszócsoport előadásán érezzük magunkat. És nem a szerelmi szállal van baj – mert vannak jó filmek, amik ugyanezt ismételgetik – hanem az azt összetartani próbáló, de a gyógyíthatatlan romantika fényében teljesen nevetségessé váló sci-fi mázról.
Nem akarok igazságtalan lenni, mert vannak a Sorsügynökségnek erős oldalai is. Az egyik a viszonylag alacsony költségvetésből adódik: sok utcai, igazi New York-i helyszíni felvétel, eredeti fényforrással, ami felüdülés a CGI-hez szokott szemnek. A másik (sajnos, csak film a első felére jellemző) kesernyés, finom humor. Ennek egy jó részét a Mad Menből ismerős John Slattery és pár csapattagja biztosítja. Sajnos, egy film csak annyira lehet jó, amennyire a forgatókönyve is az. S míg az első órában szemtanúi lehetünk pár izgalmas üldözésnek és inspirált színészi játéknak (Matt Damon és Emily Blunt egyaránt jók), az utolsó jelenetre már ők sem tudnak mit mondani, csak zavartan pislognak jobbra-balra – pont, mintha valaki a szabad akaratukkal játszana, igencsak gátlástalanul. Holott csak egy omnipotens író-rendező-producer írta át a történetet...
1 Mivel a szerző (vagy a kiadó) nem adott le kérést annak idején, az elbeszélés most közkincs. Olvassuk el, ingyen van!
