Keveseknek adatik meg, hogy az asztalfióknak forgatott kézikamerás felvételeivel állítanak neki méltó emléket. Heath Ledger viszont megtette: saját amatőr felvételeivel karöltve mesélnek nekünk a szerettei, és teszik nyilvánvalóvá, miért is hiányzik a mindig ezer fokon égő színész annyira.

Hihetetlen, de jövőre lesz tíz éve, hogy Heath Ledger eltávozott közülünk. Az ausztrál színész csibészes mosolyáról éppolyan híres volt, mint merész szerepvállalásairól. Az „ügyeletes szőke szívtipró”-dobozból kitörve egyre nagyobb kihívásokat ugrott meg, végül állítólag Joker volt az, aki sírba vitte. A film szerencsére elkerüli az ilyen szenzációhajhász bulvárkérdések boncolgatását, szépen és hatásvadászat-mentesen tiszteleg a fiatalon elhunyt színész előtt. Ahogyan ez ilyenkor lenni szokott, rövid időn belül jelentek meg életrajzos könyvek és műsorok, ám az első „hivatalos” változatra kilenc évet kellett várni, idén mutatták be a Tribeca Filmfesztiválon. A rendezői székbe az a Derik Murray került, akinek kifejezetten specialitása a halott hírességeket a vászonra énekelni: a Ledger-film már a hetedik volt az I am-sorozatából, amelyben eddig többek közt Steve McQueen és Bruce Lee is helyet kapott. A filmet azonban nem egyedül jegyzi, azzal a szintén kanadai Adrian Buitenhuisszal osztoztak a rendezői széken, aki eddig a Facing című, politikai nagyágyúkat bemutató műsorában segédkezett Murraynek.

Az I Am Heath Ledgerben a színészhez legközelebb álló emberek nyilatkoznak: a szűk családi kör, legjobb barátai, exbarátnői, munkatársai. Olyan színésztársak méltatják őt, mint Ben Mendelsohn, Emile Hirsch, Naomi Watts (aki az exbarátnő státuszt is birtokolja) vagy Djimon Hounsou. Érdekesség, hogy nem vállalta a megszólalást Ledger exbarátnője és gyermekének anyja, Michelle Williams, akivel a halála előtt nem sokkal szakítottak. Valamint egyik legjobb barátját és szereplőtársát, Jake Gyllenhaalt is hiába keressük a filmben. A rendezők közül többek közt Ang Lee is megszólal, akitől megtudhatjuk, hogy először kételyei voltak azzal kapcsolatban, hogy a Túl a barátságon egyik meleg cowboyának szerepére Ledgert válassza.

Épp az ilyen momentumok miatt (is) méltó megemlékezés a film. Mert tulajdonképpen mi egy életrajzi film lényege? Emléket állítani az elhunyt nagysága előtt, személyes történetekkel, szakmai méltatással, mindezt amolyan „halottról jót vagy semmit” stílusban. Máshogy nem is igazán lehet, ám pont az ilyen apró, felemás szájízű történetek segítenek abban, hogy ne egy egyoldalú ömlengés legyen a film.

A filmet – kis sarkítással – félig Ledger fényképezte, a színész ugyanis ha nem a kamera előtt állt, akkor mögötte munkálkodott. Egészen fiatal kora óta szenvedélye volt a pillanatok megragadása, állandóan fotózott, videózott. Előbb csupán hobbiból, saját alkotásszomja kielégítésére, majd The Masses néven produkciós céget alapított, ahol videoklipeket rendezett. Emellett viszont megmaradt az a hobbija, hogy videózta magát, az életét, apró történeteket kreált, amiben ő volt a főszereplő. Az I am Heath Ledger készítésekor az alkotóknak lehetőségük lett a színész hatalmas mennyiségű házi felvételeiből válogatni, így a film jókora részét saját, még soha nem látott snittek teszik ki. Ezzel egyrészt sokkal személyesebbé válik a megemlékezés – vörösszőnyeges archív videók helyett döntő többségben olyan képeket látunk, ahol a fiatal Ledger saját művészi ambícióival ismerkedik otthon, egyedül. Másrészt pedig az alkotók remek érzékkel nyúltak ehhez az alapanyaghoz: az archív kezdő és a zárókép keretbe foglalja a filmet, ráadásul olyan sajátos narratívát hoztak létre ezek által, amely üdítően hat a sok nyilatkozat, filmrészlet és archív fotó mellett.

Az I Am Heath Ledger nem az életrajzi adatok és nyilatkozatok filmje, sokkal inkább a személyes történetek által kirajzolt életúté. Nincsen narrátor, aki dátumokkal és adatokkal próbálja felmondani a néző számára a Ledger-leckét. Olyan emberek mesélnek a színész személyiségéről, akik a legközelebb álltak hozzá. A csillogó tekintetekkel elmondott történetek nem egy sztárt, hanem egy óriási bizonyítási vággyal rendelkező energiabombát rajzolnak elénk.

Sajnálatos módon az egyik leginkább felkapott kérdés Ledger kapcsán a halálának mivolta. A színész A sötét lovag befejezése után, de még a moziba kerülése előtt hunyt el. Halála előtt a barátai elmondása alapján nyúzott és megviselt volt, gyermekének édesanyjával, Michelle Williamsszel is akkor szakítottak, Joker szerepe sem volt egyszerű dió, sőt, egy interjúban konkrétan nyilatkozott is arról, hogy már altatókkal sem tud aludni. Mikor halála után pár nappal a boncolás gyógyszertúladagolást mutatott ki, azonnal felrobbant a világ: megölte magát? Vagy Joker ölte meg őt? Mi sem lehet tragikusabb és sorsszerűbb halál, hogy egy fiatal tehetséget éppen az a szerepe öl meg, amely egy hónappal később Oscart hoz neki? Nos, a film ezt a kérdést is a lehető legjobban kezeli: mire a filmben elérkezünk ehhez a részhez, a nyilatkozatok alapján egészen biztosak leszünk, hogy egy ilyen életigenlő, ereje teljében levő valaki nem vethet véget szándékosan az életének. Ennél konkrétabban csak néhány mondat hangzik el a testvérek, barátok szájából: Heath imádta Joker szerepét és az életet is. Mindezt egyáltalán nem szájbarágós módon, tehát arról sincs szó, hogy a film egyértelmű állásfoglalás amellett, hogy miért is kellett ilyen fiatalon eltávoznia az egyik legnagyobb reménységű színésznek.

Az I Am Heath Ledger egyszerű és csodálatos adózás a színész művészete előtt. Ráadásul nem azelőtt, amit a világ ismer, legalábbis nem erről szól a film. Nem arról szól, milyen bakijai voltak a Lovagregényben, milyenek voltak a filmes partik, mi volt a véleménye az álomgyárról. Arról szól, hogy világ életében az alkotásvágy hajtotta, ugyanakkora pörgéssel és lelkesedéssel valósította meg ötleteit otthon egy melegítőnadrágban, mint ahogy Christopher Nolan kamerája előtt. Mindenféle manír és sztárallűr nélkül élt, erőlködés nélküli ösztönös tehetségét gyakorlatilag egész életében, saját kamerája előtt csiszolta tökéletessé. A film pedig ennek, az eddig ismeretlen oldalának állít a színész jelleméhez hasonlóan sallangmentes, mégis gyönyörű emléket. Csak az a kár, hogy ettől még fájóbb a hiánya.