A néző anélkül jön ki a moziból, hogy megtudta volna, miről szól a film. Egy „nagy író" gondolatairól? Márai műveiről, illetve a főműnek is tartott Naplóról? Arról, mit kevesellt Márai kora magyar társadalmában – s mit tartott nagyra népe irodalmában? Vagy a hétköznapjairól? Emigrációról? Magányról? Idős férfi és idős nő viszonyáról? Szerelemről? Öregedésről? Halálról? Emlékezésről? Vagy arról, hogyan lehet napló-, ill. aforizmaszerű szövegekre filmet komponálni? Hogyan kell archív felvételeket színes, játékfilmes snittekkel elegyíteni? Netán arról, mennyi ideig lehet mutatni egy mézcseppet az asztalon?
Minderről szól és semmiről. Mindenből kapunk egy keveset, de semmiből sem eleget. Persze ha nagyon akarjuk, értjük, miről szól a film. Amolyan filmes emlékmű akarna lenni. Egy szobor, filmből.
Kár, hogy nem reflektál arra, hogy mégiscsak filmből van. A kő, a bronz nem tudja elmesélni, hogy akit kitettek a térre, mivel érdemelte ki, hogy a galambok az ő fejére szarjanak, és ne máséra. A film ezt megtehetné. Ha másként nem, hozhatna részleteket Márai-versből, -prózából, -drámából. Hogy lássuk, miért e nekibuzdulás, ki ez a fickó, miért szeretjük. Volna erre hely a filmben: legalább kevesebb ideig történne, hogy nem történik semmi.
A kultikus viszonyulásnak persze nem sajátja, hogy érteni akarna a művelője bármit is, egyszerűen csak rajongunk vagy gyűlölgünk. Mindegy tehát, hogy száz percen keresztül mi történik: akik szerették Márait, továbbra is szeretni fogják, akik meg nem, azok továbbra sem. Ilyen alapon fölösleges volt elkészíteni a filmet.
Takarodót fújva: persze van itt életmű, folyamatosan megy a Napló. De miért épp ezt halljuk? Mert így egy csapásra mindenünk van: irodalom és életrajz? S miért épp az utolsó kötetet (1984-89)? Mert mindig az új a menő? Vagy mert az utolsó szavakból a legtöbb bölcsességet reméljük kisajtolni? Vagy mert az öregség sajnálatot kelt, mert a halál, az öngyilkosság izgalmas?
A legrosszabb a filmben, hogy L., a feleség tízpercekig haldoklik, s ez abszolút hidegen hagy minket. Mert patetikus a színész. Mert a forgatókönyv szerint csak Márainak vannak emberi vonásai: esetlen, talán önző is. L. angyal. Egy angyal nem mutat jól filmen. Merthogy a drámaiatlanság sem. Attól nem lesz drámai a napló szövege, ha széttördelik, s párbeszédnek álcázva, villásreggeli közben előmerengik a színészek. Nincs benne konfliktus, nincsenek helyzetek, nincs dramaturgia. Kínos, hogy amikor Bács-Márai a kórház folyosóján bandukol, mi a statiszta betegeknek vagyunk hálásak, csak mert összesúgnak a háta mögött: végre egy kis akció.
Akkor jó a film, amikor feladja a drámaiságért folyó vérszegény küzdelmet, és költői lesz úgy, hogy annak értelme is legyen. Ha például – egyes számú kitétel: az emlékezés a filmben végre nem pipepurc. Ha végre nem egy tárgyi elem vagy cselekvés ugratja át az új időt a régihez, a hasonlóság ürügyén. Mert annak semmi értelme. Hanem referenciálisan nehezen azonosítható helyszínre, stilizált hang- és színhatásra csavarodhatunk fel. Igen-igen ritkán. Mitől lenne az jó nekünk, hogy Bács Ferenc hosszan bandukol az erdőben? Kiteheti a lelkét, úgysem hiszem, hogy Márai. A film kettes számú naivsága ez: a közvetlenség vélelme. Bizakodás a hozzáférésben, a hitetésben.
Pedig a Naplót olvasni nem olyan, mintha meglesnénk valakit. A könyv távolságot tart. Hiszen ez Márai. Van tartása. Ebben áll a szépsége. Sajátos egy naplóírói ars poetica: „»Nem mondhatom el senkinek / hát elmondom mindenkinek?« ... Azt, amit nincs kinek elmondani, leghelyesebb nem mondani el senkinek. »Arról« illik hallgatni: »arról«, tehát magunkról."
