Spike Lee és Denzel Washington fia veszettül szórakoztató, de mégis kőkemény beépülős thrillert forgattott a Ku Klux Klánról, amelyben még a legismertebb Griffith-film is új megvilágításba kerül.
Van az a vicc, amikor egy néger és egy zsidó elhatározzák, hogy belülről számolják fel a Ku Klux Klánt, ezért beépülnek annak tagjai közé… Az egészben azonban épp az a legviccesebb, hogy ez nem egy vicc. Mert egyrészt 1978-ban pontosan ez történt a Colorado Springs-i rendőrség első fekete zsarujával, Ron Stallworth-szel és zsidó származású kollégájával, Phillip „Flip” Zimmermannal, másrészt az ő történetüket dolgozza fel Spike Lee legújabb mozija, a BlacKkKlansman. De nem ám a 2010-es évek politikailag való korrektsége jegyében fogant „nemzeti bűntudat-film”-módon, ahogy az utóbbi pár év fősodorbeli fekete-filmjei (pl.: 12 év rabszolgaság, A számolás joga) készültek, hanem sokkal vagányabb, szókimondóbb, a pátoszt és a túltolt drámázást szerencsére teljesen nélkülöző stílusban. A BlacKkKlansman ugyanis – annak ellenére, hogy gond nélkül ráaggatható az általában díjakkal elhalmozott, de többnyire hamar feledhető filmeket takaró biopic-címke is – nem felesleges komolykodással, sokkal inkább egy nagyon menő beépülős zsaru-thriller sztorival igyekszik megfogni a közönségét, és közvetíteni számukra az üzenetet, miszerint egy ideális társadalomban nem a bőrszín alapján kellene mérni az egyenlőséget. Annak fényében pedig ez nem is meglepő, hogy a filmnek az a Jordan Peele volt az egyik producere, akinek a szintén tökös Tűnj el! című fekete-thrillert köszönhetjük.
Már ugye a 90-es években futott, a város alapításáról szóló Quinn doktornő című családi szappanoperából is tudható, hogy Colorado Springs sosem arról volt híres, hogy lakói előszeretettel hirdetnék a faji-, nemi-, vagy identitásbeli egyenlőséget. Nem meglepő tehát, hogy a 70-es évek végén játszódó BlacKkKlansman úgy indul, hogy Ron Stallworth-nek bőrszíne miatt komolyan meg kell küzdenie azért, hogy az addig kizárólag fehér munkaerővel működő rendőrség állományba vegye. Ráadásul miután ez állami nyomásra nagy nehezen meg is történik, a fekete öntudat mellett büszkén kiálló Stallworth-nek nemcsak kollégái megvetésével, hanem azzal a ténnyel is szembe kell néznie, hogy a kiskora óta vágyott álommeló megszerzése neki csupán annyit jelenthet, hogy be van suvasztva az irattárba aktatologatónak. Mindaddig, amíg felettesei fel nem fedezik különleges képességét, ami pedig pont Stallworth bőrszínéből adódik. Ő ugyanis az egyetlen olyan személy a rendőrség kötelekében, aki gond nélkül be tud épülni egy radikális, feketék által szervezett ellenálló mozgalom tagjai közé, hogy információt szerezve folyamatosan értesíthesse a rendvédelmi erőket a készülődő zavargásokról. Stallworth rendőr emiatt igen hamar átkerül a hírszerzési osztályra, a sztori nagyszerű fordulata pedig akkor jön el, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, nemcsak a feketék, hanem a fehérek által szerveződő radikális mozgalmakat is kordában fogja tartani, ezért egy helyi lapban leközölt hirdetés alapján telefonon jelentkezik a Ku Klux Klánhoz, hogy szeretne beállni keresztégetőnek.
Ha valaki úgy érzi, innentől a film igen sok komikus pillanatot tartogat, a sejtése beigazolódik. Ám a szitu főként nem is azért vicces, mert egy színesbőrűnek kell ideig-óráig eljátszania a lepel mögé bújt, rasszista klántagot, hiszen ilyet már láthattunk korábban a Coenek Ó, testvér, merre visz az utad? című filmjében, vagy a prosztóbb humorban utazó Kalandférgek második menetében is. A dolog pikantériáját most az adja, hogy míg a fekete aszfaltvakert és a polgári angolt is egyaránt beszélő Stallworth telefonon tartja a kapcsolatot a klántagokkal, sőt annak alapítójával, a Nagy Varázslóként emlegetett David Duke-kal is, addig helyette − a sors iróniájának köszönhetően − zsidó származású kollégája épül be ténylegesen a csuklyások közé.
Spike Lee pedig az – alaphelyzetből fakadóan valószínűleg legtöbb esetben önmagukat író – vígjátéki jeleneteket és az ezeknél is térdcsapkodósabbra sikerült dumákat mesterien vegyíti a beépülős thrillerek elengedhetetlen feszültségkeltésével. Mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem határozza el magát a vegytiszta thriller, vagy éppen a kizárólag kacagtatni kívánó komédia mellett, mindvégig ügyesen egyensúlyoz a két, egymástól azért viszonylag távol eső műfaj határai között. A BlacKkKlansman leghatásosabb pillanatait így azok a jelenetek tartogatják, amelyek a két műfaj eszköztárából egyaránt tudtak építkezni (lásd például Flip „zsidótesztelését” vagy azt a jelenetet, amikor Stallworth elintézi, hogy ő lehessen a Nagy Varázsló védelmével megbízott, kirendelt rendvédelmi személy). Ezért is kár, hogy Lee az érdemi játékidő és a stáblista közé még beékel egy 2017-es archív felvételekből összeollózott, véresen komoly epilógust, amellyel ugyan szépen érzékelteti, hogy a Stallworth-féle beépülés csupán egy csata megnyerése volt egy azóta is zajló háborúban, de a kikarikírozott rasszizmus után mindez túl direktnek, szájbarágósnak, erőltetettnek hathat.
Nem így a remek szereposztás. Stallworth-öt a Nagypályások (Ballers) című HBO-sorozatból is jól ismert Denzel-utód, John David Washington alakítja fergetegesen komikusan, neki pedig Flipként, a poénos oldalát már a Logan Lucky-ban is megvillantó Adam Driver asszisztál, de már a félhülyének beállított klánvezér szerepében hatalmasat menő, az utóbbi időben igencsak mellőzött Topher Grace miatt is megéri jegyet váltani a BlacKkKlansmanre. Ez a mozi ugyanis egyszerre veszettül szórakoztató és izgalmasan feszült. Úgy, hogy igen komolyan taglal egy azóta sem megoldott problémát, a faji szegregáció kérdését. A legszebb benne pedig az, hogy nem átall piedesztálra emelni olyan blaxploitation-gyöngyszemeket, mint a Coffy vagy a Shaft, miközben könyörtelenül bemutat az egyetemes filmtörténelem olyan kihagyhatatlannak mondott klasszikusainak, mint az Elfújta a szél, vagy éppen a Ku Klux Klán megalapítását, mint heroikus tettet hirdető Amerika hőskora – Egy nemzet születése.
