Szomorú, táskás szempár, higgadtság − épp a minap nyugtattam magam azzal, hogy Tommy Lee Jonesszal nagyon nem lehet elrontani egy filmet. Nos, Az elektromos ködbent elrontani nem rontották el nagyon, de nagyon jó se lett.
Tommy Lee Jones ott folytatja, ahol két éve abbahagyta: a lassan hömpölyögve monologizáló-narráló, nagyonigazságos, szomorúarcú, tájszólásos, kalapos rendőr-apafigura a Nem vénnek valóból most Louisiana vidékére kerül, Robicheaux-nak hívják, és pénzestáska helyett brutális véget ért prostik gyilkosát keresgéli. Bertrand Tavernier veterán francia rendező első amerikai játékfilmjét (pedig jópár éve a Hollywood-ellenes, kvótákat biztosító, [francia] nemzeti filmgyártást szorgalmazók legvérmesebb szószólója volt) a zacskós levesek eszköztárából próbálja kikavarni: kicsi por, kicsi víz – kicsi krimi, kicsi íz. A por Tommy Lee Jones és John Goodman lenne, a víz a jó öreg Mississippi, a krimi adott, a kicsi ízt pedig a Twin Peaksből kölcsönzi: szürrealizmust, látomásokat, megmagyarázhatatlan dolgokat csempész a nyomozásba. De mindezt olyan hétköznapi módon, hogy még a Ragyogásra utaló befejező snitt sem tudja nagyon letaglózni a nagyérdeműt.
Az egyetlen dolog, amitől érdekes lesz a film, az a couleur locale, az erős francia hagyományokkal rendelkező délvidék kitapintható története, a még mindig lappangó rasszizmus, a már unalmas felhőkarcolós és/vagy kertvárositól erősen különböző, manapság valamivel ritkábban látott, rozsdás, szúnyogcsípte, idealizálatlan, keresetlen Amerika-kép, a filmtörténetben leginkább csak a gőzhajók korszaka által ismert Louisiana-vidék izgalmas mikroklímái, a Katrina-hurrikán után maradt szomorú, mocsaras vidék.
A másik dolog, amit érdekesnek szántak, az az amerikai polgárháború Konföderációjának katonái és díszletei, amint néha a mába szivárognak át, megkavarva a jelen és múlt közti süppedékes talajt. Nem jött össze: talán egy ravasz Lynch-formula működővé tette volna ezt az anakronizmusok által hajtott narratívát, így viszont csak az amúgy is kényelmetlen majdnem kétórás filmidőt nyújtja feleslegesen. Nem akarok igazságtalan lenni: én igazán szívesen nézek teljesen logikátlan dolgokat is két órán keresztül, ha szépen vannak lefényképezve – de sajnos, az operatőri munka passzol a rendezéshez, semmi különlegeset nem hoz ebbe a nyomott atmoszférájú világba.
Az amúgy sem túl izgalmas nyomozás mellé az írók kitaláltak egy többé-kevésbé önreflexív fonalat is (nem az egyetlen felesleges mellékszál) a történetbe: a vidéken éppen filmforgatás zajlik, sztárocskával, botrányocskával, ennek egyik „producere” a John Goodman által alakított olasz származású gengszter, a nyomozás egyik gyanúsítottja, Baby Feet. Nagyjából a közte és nyomozónk közt levő feszültség cipelgeti a vállán a cselekményt. Tommy Lee Jones persze tényleg jó (legfontosabb színészi eszköze a szomorú, táskás szempár), sőt John Goodman is, de figuráik csak dezhidratált zöldségdarabok maradnak ebben az instant krimilevesben.
Az első óra után kezdene némileg érdekes lenni a történet, egyszerre két ügy után is nyomoz Tommy Lee, de mire belejönnénk a hangulatába, az alkotók egy hatalmas bakit követnek el: a néző elveszíti a főszereplő iránti szimpátiáját. Az irodalmi alapanyag Robicheaux-jának vietnamos és anonimalkoholistás háttértörténete picit jobban indokolja annak rohamait, félelmeit, destruktív hajlamait, de a filmben csak egy-két szó hangzik el ezekről, így a nagyérdemű már nem tud akinek drukkolni, csak kivárja a film végét azért a pénzért.
Tommy Lee Jones rajongóinak vagy a Mississippi-vidék hangulatán kérődzőknek tetszhet ugyan a film, a többieknek viszont csak akkor ajánlom, ha nagyon nem bírják ki a következő vasárnapot Anyuci forró, gőzölgő, zsírkarikás tyúkhúsleveséig.
