Bacsó Péter szemmel láthatóan gondban van a rendszerváltás óta – filmjeiben nem képes sem igazán valós képet festeni a változásokról, sem alkalmazkodni az új elvárásokhoz.
Pedig az 1988-as Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája még prófétai módon és nagyon jó hangnemben jósolta meg a leendő változásokat a haldokló diktátorral és három dublőrével (s bennük jól felismerhetően a Ceauşescu-mítosszal). Ezt követően azonban a Sztálin menyasszonya a sztálini időkről, a Hamvadó cigarettavég a negyvenes évek Budapestjéről szól, azaz múltbeli történetek, míg az 1969-es Tanú folytatása, kvázi aktualizálása a jelenkorra, a Megint tanú pedig fájón élet(te)len, s hiányzik belőle a cinizmus és a groteszk, ami az eredetit olyan emlékezetessé és botrányossá tette. Ugyanez a fáradtság jellemzi a De kik azok a Lumnitzer nővérek? című filmet is.
Pedig a felütés biztató: két étteremkritikus Lumnitzer nővérek álnéven publikál vérlázító kritikákat a főváros éttermeiről. A becsmérlő írások nemcsak az éttermek tekintélyét aknázzák alá, hanem sírba viszik a tulajdonosokat is, akik összefogással próbálnak meg fellépni a szerzőkkel szemben. S miközben a két gasztro-ámokfutó a valóságban éli kiszámítható kispolgári életét – melyben a legnagyobb izgalmat az ízkalandok jelentik –, nem is sejti, hogy egy felbérelt hölgy szabadkezet kapott a semlegesítésükre – szép szóval, vagy erőszakkal, az eszközökben nincs korlát.
Bár újabban már nem készülhet közönségfilm Rudolf Péter nélkül, Alföldi Róberttel alkotott párosuk kétségtelenül telitalálat. Egyikük a piperkőc úri fiú, választékos beszéddel, elegáns ruhákkal, bohém művészlélekkel, a másik pedig a házas gyerekes családapa, pacskerral, lógó farmernadrággal, bárdolatlan stílussal és kispolgári kisugárzással. Tökéletes ellentétpár, amelyre bátran lehet filmet alapozni. Ám a kezdeti dinamizmus elvész, a történet előbb lelassul, majd letér a megfelelő pályáról, s teljesen leáll. Az allegorikus lezárás kétségtelenül megoldást jelenthet egy gordiuszi csomóhoz, ám nem a filmben tapasztalható módon és formában – melyből ordít a tanácstalanság és a következetlenség.
Bacsó Péter egyszerre forgatott társadalomkritikus szatírát (külföldiek pénzének a lenyúlása túlszámlázással), burleszket (gyorsított üldözések), valamint vígjátékot, a romantikus és drámai szálakról nem is beszélve. A film azonban a műfajkavalkád ellenére is hemzseg az üresjáratoktól, a közhelyszerű megállapítások, a dramaturgiai bakik és a ripacskodó mellékszereplői alakítások pedig további mélyítik a film válságát. Hegyi Barbara bérgyilkosként való alkalmazása teljes kudarc, a nem-váltásos jelenetek (urak hölgyeknek öltözése) pedig már az Egy szoknya, egy nadrág esetében is a mozi legkínosabb jelenetei közé tartoztak.
A régimódi megoldások egyszerűen nem állják meg a helyüket sem a mai elvárások, sem pedig a régi teljesítmények között. Az alapszituáció maiságának dacára a De kik azok a Lumnitzer nővérek? borzasztóan fáradt, avítt produkció benyomását kelti, s nem válik olyan minden korosztály számára fogyasztható közönségfilmmé, amilyen a történet és a film nyitójelenete alapján lehetne. Így hiába a pompás ételek, a változatos éttermi környezet, ha csupán a főszereplő szájában elsüllyedő libacomb látványa hozza izgalomba a nézőt, akkor valami nagyon nem sikerült.