Azt gondolnánk, hogy az radikalizálható, aki kiszolgáltatott, marginalizált, nehéz élethelyzetben van, nélkülöz, Az ifjú Ahmed viszont éppen az ellenkezőjét mutatja meg: a vallási fanatizmusban egy átlagos lázadó kamasz is magára találhat, a visszaút pedig kétséges.
Az ifjú Ahmed a Dardenne-testérek nyolcadik Cannes-ban bemutatott játékfilmje, a fesztivál legjobb rendezésért járó elismerését nyerte el. A belga alkotópáros eddig két Arany Pálmát kapott, filmjeik a francia Riviérán begyűjtötték a legjobb színésznek és színésznőnek, a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést és a zsűri nagydíját is az elmúlt két évtizedben.
Dardenne-ék a ’70-es évek végétől tartják rajta az ujjukat a nyugat-európai társadalom pulzusán, dokumentumfilmekkel kezdték, majd a ’90-es évek közepétől egy sor érzékenyen felépített, emberközpontú játékfilmet rendeztek leginkább a munkásosztály mindennapi küzdelmeiről, úgy, hogy összetett főszereplőik mögött mindig ott húzódott egy általános társadalmi problematika. A jelen filmjeit forgatják, szokták mondani, ami nem csak abban igaz, hogy ítéletmentes látleletet adnak valamely jelenkori társadalmi jelenségről, hanem abban is, hogy megfigyelőként követik a szereplőiket, a jeleneteket úgy építik fel, hogy azok minél közelebb álljanak egy ellesett történéshez.
A jelen filmrendezőiként a Dardenne-testvérek nem mehettek el az európai társadalom aktuális félelem-toplistájának csúcsát elfoglaló migrációs krízis és az ezzel összefonódó terrorizmus mellett. Legutóbbi filmjük, Az ismeretlen lány (La fille inconnue) már érintette a témát, a lelkiismeretfurdalás szempontjából közelített a menekültválság kérdéséhez, főszereplője egy belga orvosnő. Az ifjú Ahmed esetében a rendezőpáros egy fanatikus muszlim kamaszt követ, az „idegent” teszi meg főszereplőnek, ami merész vállalkozás, mert felszámolhatja, de mélyítheti is az előítéleteket. A Dardenne-testvérek szerencsére most is ítéletmentesen mutatják fel a karaktert, nem általánosítanak, nem állítják, hogy minden muszlim terrorista, filmjük egy esettanulmány, amely abból a jelenségből indul ki, hogy az Iszlám Államhoz csatlakozó harcosok közül többen olyan magas életszínvonalú nyugat-európai országokból érkeznek, mint Finnország, Írország vagy Belgium.
Mikor megismerjük, a 13 éves Ahmed már ígéretes terrorista-tanonc. Élete a tisztaság ideája körül forog, rögeszmésen próbálja követni a vallási előírásokat, és már nem csak a saját testét és lelkét tisztítaná meg mindentől, ami az imám tanítása szerint Allahnak nem tetsző, hanem a környezetét is. Múltjáról csak annyit tudunk meg, hogy nemrég még poszterekkel volt tele a szobája és számítógépes játékokat játszott, mint a kortársai, de az imám hatására megváltozott. Szigorú szabályai eltávolítják mindattól, ami addig közel állt hozzá, konfliktusba kerül belga anyjával, aki alkoholt iszik, hiányzó apjával, aki muszlim létére nem várta el a feleségétől a hidzsáb viselését, a tanárnőjével, aki modern arabot tanít a Korán nyelve helyett. Ahmed a legjobb úton van affelé, hogy egy terrorista szervezet katonájává váljon, akárcsak az unokatestvére, akit tanítója gyakran hoz fel neki példaként. Arra azonban még az imám sem számít, hogy a szemüveges kiskamasz annyira komolyan veszi a küldetését, hogy saját szakállra indít dzsihádot „eltévelyedett” tanárnője ellen.
Az ifjú Ahmed nem a radikalizálódás folyamatáról szól, hanem azt vizsgálja, hogy mi zökkenthet ki fanatizmusából egy fiatalt. A néző egy olyan szereplővel tölti el a szűk másfél órás filmidő nagy részét, aki gyilkosságra készül, és egymás után hárítja el a lehetőségeket, hogy elálljon ettől a tervétől. Az elsőfilmes Idir Ben Addi ráadásul olyan kamaszt alakít, akit könnyen szívünkbe zárnánk, a környezete is így van ezzel, az anyjától a kiskorúak börtönében dolgozó felügyelőjéig mindenki támogatná, a farmon, ahová terápiás céllal viszik dolgozni, beleszeret egy kislány, Ahmed viszont céltudatosan védi a testét és lelkét minden érintéstől, bezárkózik, amit az őt közelről követő kamera is érzékeltet. Nehezen elfogadhatóak, mégis életszerűek az ölni készülő kamasz cselekedetei, már lemondanánk róla, hogy megváltozhat, amikor mégis bekövetkezik a váratlan fordulat.
A fordulat esetlegessége miatt elmarad a katarzis. A következtetés nyugtalanító: Ahmedet csak a véletlen zökkentheti ki a fanatizmusból, az is csak azért, mert egy kiszolgáltatott gyerekről van szó, aki még fél a haláltól. Ha idősebb lett volna, talán már ez sem állítja meg.
