Mire számíthat egy „fesztiváledzett” néző, amikor beül egy Szokurov-filmre? Formai bravúrra, utalásokra, történelemre és legendákra. A Francofonia megfelel ezeknek az elvárásoknak, ugyanakkor formabontóbb az Orosz bárkánál és a Faustnál is. Összefüggő történet helyett személyes hangvételű filmes esszé, elmélkedés. Alekszandr Szokurov kalandozó, játékos gondolatmenetének a leképezése.
Az orosz mester legújabb filmje az alcím szerint Elégia Európáért, majdnem másfél órás nosztalgikus képsor, amelyet gyakran kísér Szokurov magányos hangja. Egyetlen beszélgetőtársa egy Skype-on keresztül kapcsolódó holland hajóskapitány, aki Rotterdamból indult el hajója rakományával és balszerencséjére elvállalta, hogy a viharos tengeren átszállítsa egy múzeum kincseit. Megosztja Szokurovval a kételyeit és megállapítja, hogy a filmrendező épp annyira magányos, mint egy tengerész: közös vonásuk, hogy sokat beszélnek magukban.
A rendező ennek megfelelően úgy kezd el beszélni, mintha csak fennhangon mondaná ki a gondolatait, de a képi világ részletgazdagsága arról árulkodik, hogy a film úgy lett kigondolva, hogy megragadja a tekintetet. Párizs szövevényes utcáit figyelhetjük felülnézetből a Louvre-ot keresve, a múzeum kincseit is hosszan nézegethetjük, de a régi felvételeknek és a „hamisított” történelemnek is megvan a maga helye; kiemelt helyet élvez az az 1940-es felvétel, amelyen Hitler dicsőségesen bevonul a leigázott francia fővárosba. A rendező sok időt tölt Jacques Jaujard addigi Louvre-igazgató és az új főnök, a német Kunstschutz felelőse, Franz Wolff-Metternich gróf között kialakuló baráti kapcsolat bemutatásával. Mindezeknek azért van jelentősége, mert a Louvre az a múzeum, ami a Napóleon hadjáratai alkalmával szerzett trófeákat mutatja be; így Hitler a neves múzeum megszerzése által egy ország történelmét igázza le, szintén műalkotásai révén.
A művészet szeretete lesz a kiváltságos gyűjtemény megmentője: a 20. század közepén még van néhány, Metternich grófhoz hasonló ember, aki meghajol a művészet szépsége előtt, előbbre helyezi a kiállítási tárgyak megmentését, és közreműködik Jacques Jaujard-ral azért, hogy biztonságban legyenek az értékes kincsek. Ez pedig jó ürügy arra, hogy egy ilyen, történelmileg dokumentálható barátság színészek segítségével elevenedjék meg. Az egyik utolsó ilyen alkalomról van szó, mert bár Párizst megmentette a németek frankofóniája, a város és kultúrája iránti szeretete, kelet-Európa nem élvezhette ezt a megkülönböztetett bánásmódot: Leningrádot és az Orosz bárkában körüljárt Ermitázst kegyetlenül tönkretették. A szabadság, egyenlőség és testvériség elve nem érvényesült mindenütt és a kultúra egyre inkább elértéktelenődött. Elsüllyedt, mint a holland kapitány hajójának a kincse, a sok csodás szépségű alkotás, ami egy múzeum kiállítását gazdagíthatta volna, mindenki okulására.
Európa hajótörött – eme gondolat irányába indul a film, és rendszeresen ehhez is tér vissza. Volt ez másképp is, erre emlékeztet a film, de a cselekvés a múlté. Az elmélkedés és a nosztalgikus elbeszélés nem hagy helyet sem a filmbeli, sem a valós cselekvésnek. Az elszánt nézőnek csak egy lehetősége marad: el kell merülnie ebben a képes esszében.
