Lauren Hadaway pszichológiai horrorokkal vetekedő anti-sportfilmjének túl sokat akaró, tébolyult főszereplője észre sem veszi, hogy önmaga legszemetebb ellenségévé vált.  

Isabelle Fuhrman tökéletes választás volt. Ádáz tekintetéből, merev arckifejezéséből, görcsös testtartásából teljesen természetes őrület sugárzik. Valahogy még a szeplői is fenyegetőek. Talán a mániás a legjobb kifejezés. Alex Dall karakterének minden apró porcikáját rémisztően kirobbanó intenzitással tölti meg. Ugyan Lauren Hadaway bámulatos első filmje nem nevezhető horrornak – legfeljebb horrorisztikusnak –, Alex mégis az utóbbi évek egyik legijesztőbb antihőse. Félelmetessége metodikus észszerűtlenségében rejlik. Egy friss ösztöndíjas kollégista lány, akinek csupán annyi lenne a dolga, hogy viszonylag tisztességes jegyeket összekaparva kibekkelje a diákéveit. Sokan álmodnak erről, de Alexnek nem elég az ösztöndíj biztonsága. Alexnek ez rohadtul kevés. Tisztában van vele, hogy fizikából a leggyengébb, ezért fizikára szakosodik. Egy-egy zárthelyit egy ültő helyében többször megír, egyáltalán nem fényes végeredménnyel. Fogalma sincs arról, hogy mi a halál az evezés, de bevállalja, mert kihívás. Hajnalban, éjjel, fagyban és esőben is ott van a fekete vízen, ott van az edzőterem ocsmány, sötét kazamatájában és tolja, izomból, keservesen, kegyetlenül, egyre megszállottabban, egyre démonibban. Hányásig. Behugyozásig. Többet izzad, mint amennyit ember izzadhat. A kezdők legjobbja akar lenni: az első kezdő, aki már a gólyaév során profivá tud válni.

Elhivatottsága papíron tűnhet ugyan példásnak, de Hadaway rendezésében Alex minden egyes megmozdulása pszichotikussá válik. Maximalizmusa patológiás. Még csak nem is szenvedélyes. Önszántából kapja magára az elbírhatatlan terhet, az elérhetetlen cél elérésnek vágya pedig gyorsan deformáló, paralizáló, elkorcsosító önsanyargatássá mutálódik. Nem alszik, nem eszik, nem mosolyog, nem szocializálódik (érzelemmentesen pipálja ki az első dugást is), nem él, csak edz és edz és égeti magát a rögeszmés túlteljesítés bűzösen izzó máglyáján. Egy üstökös, ami saját magába csapódik. Hadaway masszív thrilleri feszültségtől szétvetett, pszichológiai horrorokkal majdhogynem egyenértékű anti-sportfilmjének főszereplője észre sem veszi, hogy önmaga legszemetebb ellenségévé vált. Ellentétben a hasonló történetet feldolgozó Whiplash-sel (amiben egyébként Hadaway hangvágóként dolgozott), Alexnek nincs igazi nemezise (csak egy konkurens csapattársa, aki nála méltóbb a profivá válásra). Alex pokoljárásának minden kínzó másodperce opcionális és fájdalmasan tét nélküli. Hagyhatná az egészet a ’csába, de képtelen. Legendásan kemény edzői és kvázi-barátnője is figyelmeztetik, hogy sok lesz. Ez a figyelmeztetés pedig a horrorfilmek kötelező figyelmeztetése: ne menj be az elátkozott házba, mert akkor jaj neked.

Fuhrman dúvad alakítása – ami nagyban táplálkozik Hadaway evezős éveinek tapasztalataiból – kell ahhoz, hogy az első pillanattól fogva világos legyen: ha Alex feladja azt, amit fel kellene adnia, akkor meghasonul, összetörik, megszűnik létezni, köddé válik – legalábbis ezt hiszi. Lényét egyszerre határozza meg és emészti fel a mazochista kompetitivitás. Delejezően skizofrén helyzet ez. A teljesíthetetlen teljesítésére tett embertelen és emberietlen kísérlet elkerülhetetlen testi és mentális töréshez vezet. A The Novice inkább Fekete hattyú, mint Whiplash. Nem mintha Hadaway debütálása nem tudna megállni saját lábán. Meg tud. Bőven. Nem mostanában volt dolgunk ilyen tudatosan illúzióromboló, pátoszt és magasztosságot és katarzist messzire kerülő sportfilmmel (mint az 1982-es Egyéni rekord / Personal Best, vagy az 1997-es Harc a másodpercekért / Prefontaine, csak sokkal jobb). Hadaway nem emeli piedesztálra a siker érdekében tett hatalmas erőfeszítést és áldozathozatalt. Ellenkezőleg: Alex beteges szemszögéből nézve semmi sem számít sikernek – noha számíthatna – a profi státusz elérésén kívül. Az viszont lehetetlen. Hadaway felmorzsolja az Adidas idióta szlogenjét („Impossible is nothing”) és szembesít a valósággal: tudni kell feladni és tudni kell, hogy hol a határ. Magunk és mások érdekében is. Bizonyos szögből nézve Hadaway az amerikai álomból ébreszt fel. Nem, srácok, akárhogy is erőlködtök és akárhogy is próbálja elhitetni veletek a rendszer, nem lehet belőletek asztronauta. Be kell látni, ha kevesek vagyunk. Alex azonban nem lát be szart se. Ő dolgozik a legkeményebben az edzőteremben, de nem ő a legjobb és nem is lesz az, mert nem lehet az. Mert lehetetlen. Az értelmetlen reklámlózunggal ellentétben az impossible egyáltalán nem nothing. Ezért aztán Alex mélylilává üti combjait és egészen a roppanásig terrorizálja magát.

Törékeny remény és illékony szépség van azokban a rövid jelenetekben, amelyekben Alex magányosan megpihen. Mintha meg tudná élni azt a furcsa, ritka békét a csendes és tiszta jelenlétben – a mostban –, ami hiányzik a folyamatos, eszelős hajtásból. Ezek azok a momentumok, amikor Fuhrman humánumot tud csempészni a karakterbe. Aztán újra elsötétül körülötte az edzőterem, a világ, monomániás elméjének vészesen üres tereit ismét az evezőgép motorikus zaja tölti ki, az izzadságpárától pudvás falak közt irdatlan hangerővel visszhangzó kántálás – „húzd meg, húzd meg” – örökre a fülébe ragad, hallucinációi pedig egyre meredekebbé válnak.

Itt kell kiemelni, hogy a The Novice iszonyatosan jól néz ki, ráadásul okosan és tudatosan néz ki iszonyatosan jól. Todd Martin súlyos, komor, fókusszal kísérletező, ötletes szögekből lőtt klausztrofób képei lekövetik Alex beszűkült tudatállapotát, szinte hiperrealista arcközelijei elkapják a lány pórusaiból áradó kényszeres és dühös megállíthatatlanságot (amit a feltűnően rétegzett és hangsúlyos hangkeverés, valamint Alex Weston zaklatott, atonális, frusztrált zenéje is kiemel). Ahogy pedig a The Novice vágva van, az egész egyszerűen lenyűgöző. Hadaway – aki nem csak írta és rendezte a filmet, hanem Nathan Nugenttel közösen vágta is – káprázatos szekvenciákban és montázsokban mutatja be Alex egymásba folyó napjait és rommá hulló valóságát. Izmos, feszes, pörgős, szédítő képsorok és drámai lassítások váltakozása szervezi a legemlékezetesebb jeleneteket, de Hadaway kezei között ezek a sportfilmekben gyakran látott stíluselemek közel sem a dicsőségesség, a menőség, a hősiesség, a „micsoda emberi teljesítmény” hangsúlyozásának érdekében vannak jelen. Ez nem a Rocky. Ez az a film, amelyben az edzésmontázs után a főszereplő félhullaként epét rókázik, majd kiderül, hogy teljesítménye leginkább csak közepes volt. A néző viszont pár centire van a kálváriától. Hadaway érzéki, sodró, dinamikus képáradatában könnyedén el lehet veszni: ott vagyunk a hajóban, az evezőgépen, Alex verejtékcseppjeiben. Elmebaját viszont távolról, viszolyogva figyeljük.

A The Novice legnagyobb erénye azonban épp az, hogy a múlhatatlan vérhólyagokon, a debilizáló sikertelenségen és a mérgező egyedülléten túl tud mutatni. Túl Alexen is. Hadaway szavak nélkül, főszereplőjének részletes háttértörténetét – azt, hogy Alex mitől hülyült meg ennyire – mellőzve is képes nagyobb képet festeni arról, ami filmjét igazán mozgatja. Ami filmjét többé teszi egyszerű ellen-sportfilmnél. A The Novice ugyanis a legmélyén egy jelenünket nagyon is meghatározó, mesterséges tudatállapot – avagy egyfajta létszemlélet, létfelfogás – őszinte kritikája. Alex egy olyan világ terméke, amelyben a siker és a sikertelenség, a győzelem és a vesztés közötti különbség élet és halál különbsége lett. Az egyre korruptabb, lelketlenebb, egyre gonoszabb és egyre erőszakosabb kapitalizmus szüli futószalagra az Alexeket, akik a totális idegösszeomlás felé vakon menetelve hiszik el, hogy ha nincsenek a csúcson, akkor sehol sincsenek. Ha nem tudják megmászni a hegyet, akkor akár le is zuhanhatnak a semmibe. A The Novice befejezésében viszont mintha feltűnne a sokkolóan ésszerű alternatíva: nem kötelező elérni a csúcsot, félúton akár vissza is fordulhatunk.