Leginkább a mellettünk kólázó nézőhöz hasonlít. Egyszerre rajong és ítélkezik tárgya fölött, miközben nem esik ki szerepéből, nem csap át tudálékos, szakszavakat villogtató kritikusba, ám mindvégig megőrzi tájékozottságát. A popcornmozi farvizén létrejött popcorn-újságírás legnagyobb bajnoka, a Cinema az amerikai tömegfilm fogadott prókátoraként vonult be 1991 novemberében a magyar sajtópiacra.

Az amerikai tömegfilmek, tudjuk jól, külön kasztot alkotnak. Miközben egyéni vonásokra törekednek, percig sem tagadhatják tucat-termék mivoltukat. Legfőbb céljuk a felhőtlen szórakoztatás, s az már csupán a filmkészítő habitusától függ, hogy ennek égisze alatt mennyi gondolatot, tartalmat szeretne vagy képes becsempészni a képek közé. Ám az esetek többségében a dekódolás nem okoz fejfájást, és nem is kell könyvtárnyi háttérirodalmat átböngészni az alkotás megfejtéséhez. Mondhatni, a néző válaszok tömkelegével lép ki a moziból, megúszva a kérdések, a rákérdezés kényelmetlenségét.

Ezzel ellentétben a filmet elsősorban független alkotásnak felfogó művészek munkái előfeltételezik a kérdezés képességét, egy olyan nyelv meglétét, amelynek segítségével a kérdések adekvát módon feltehetők. A nyelv viszont nem hozható létre elő- és utóképzettség nélkül, ez pedig macerás ügy, fogalmakat kell elsajátítani, szert kell tenni az összevetés és rendszerbe helyezés tudományosságára stb. A művészfilmekkel foglalatoskodó kiadványok többnyire ezen nyelv mindennapos használói, amelyek nem csupán működtetik, de a maguk módján alakítják és oldják is ezt a nyelvet, hiszen az esetek többségében mellőzhetik a tudományosság ismérveit, a merevséget és az emészthetetlen precizitást. Olvasóikat többnyire beavatottként kezelik, olyanokként, akikkel összekacsintva létrehozhatják a nyelv zsargonjait és argóit, miközben pillanatig sem feledkeznek meg tárgyukról.

A kimunkált nyelv számára viszont az amerikai tömegfilmek meglehetősen sekélyes világot jelentenek, amelyekkel szemben rendszerint értelmetlen a fogalmi rendszer működtetése. A kihívás hiányában a rangos szakmai lapok egyáltalán nem, vagy alig foglalkoznak velük, ám ez utóbbi talán még rosszabb. Mert miközben e lapok érzékelik az amerikai tömegfilmekre irányuló felfokozott igényt, amelyből a maguk módján ők is szeretnének profitálni, képtelenek leplezni az előbb említett hiábavalóságot, s így a szövegek az elutasítás és az értelmetlenség különböző fokozatait tükrözik. S bár megállapításaik többsége helyénvaló és alig megkérdőjelezhető, a tömegfilmekre „szakosodott” nézőben/olvasóban mégis a kirekesztettség gyanúja ver gyökeret: úgy érzi, rajongásának tárgyával őt magát is sekélyesnek, ostobának és elhanyagolhatónak bélyegzik. És ezzel válaszúthoz ért, vagy szembesül azzal, hogy értéktelen dolgok iránt érez olthatatlan szenvedélyt – s talán kísérletet tesz a nyelv elsajátítására, azaz: átszerződik – vagy, hogy a frusztráció érzetét valamiképp tompítsa, egész egyszerűen lemond a rangos kiadványról. Talán ilyesmit érezhet a megrögzött Rejtő Jenő rajongó, ha véletlenül Dante-tanulmányt vett kézbe. (Ízlésünk, szerencsére, több alternatívát is megenged, de most nincs elegendő tér mindegyikük tárgyalására.)

Az űr betöltése

Természetes viszont, hogy a sajtópiacon nem maradhatott sokáig egy ilyesfajta űr betölthetetlenül. Pontosabban: ki kellett kísérletezni egy olyan kvázi-nyelvet, amely tökéletesen illik az amerikai filmek megközelítéséhez, olvasójának beavatottság-érzetet kölcsönöz, minősítéseihez a mércét nem a filmkultúra egészében keresi, hanem „házon belül”, vagyis soha sem fordulhat elő az a tapintatlanság, hogy a Pókembert Godardra való hivatkozással utasítja a nézhetetlen alkotások közé. Szigorú és kérlelhetetlen értékrendjével olvasóit nem elriasztja, hanem mintegy eléjük megy. Az is kézenfekvőnek tűnt, hogy mindezen igényeket leginkább egy magazin képes kielégíteni. Ekként született meg 1991 novemberének végén a Cinema magyar változata (mintegy tízezer példányban), melynek borítóján Robin Hood újkori alteregója, Kevin Costner feszítette az íjat. A licence-kiadvány (eredetijét a hamburgi Kino Verlag GmbH adja ki) eleinte a szerény Európa filmmagazinja nevet viselte, majd a piac telítettségével Európa legnagyobb filmmagazinjává változott. (Csak érdekességképpen: a román változat nem sokkal a megjelenés után érdeklődés hiányában megszűnt.) A magyar Cinema (ezután: Cinema) élén nemrégiben, az év elején állt be változás, a szerkesztőként, majd felelős szerkesztőként dolgozó Ezüst Rita vette át a kormányrudat Bergendy Pétertől, aki tíz évig főszerkesztette a magazint.

Meztelen keblektől az esszéig

A Cinema életében három szakaszt lehet megkülönböztetni. Az első 1996 novemberéig tartott, s többnyire a meggyökerezés kényszere, és az útkeresés kacskaringói jellemzik. Ekkor még kevésbé jó minőségű papírra, szerényebb nyomdai kivitelezéssel készül (ez '96-ig fokozatosan javul), s néha meglehetősen olcsó trükkökhöz folyamodnak a példányszám növelésének érdekében. Meztelen keblű színésznők vonzzák az éhes tekinteteket, s az sem ritka, hogy különféle ürüggyel olyan összeállítások kerülnek a lapba, amelyek szintén alkalmat teremtenek pikáns fotók közlésére (pl. Loliták, Szex a kamera előtt, Body of Evidence, stb.) A megerősödés legbiztosabb jeleként viszont ezek egyre inkább háttérbe szorulnak, bár nem vesznek ki teljesen (pl. Erotika a filmben 98/6), ám jóval igényesebbek és tartalmasabbak lesznek. Ezzel együtt nő a kivitelezés minősége, illetve az oldalak száma.

Rendszeressé válnak a nagy filmelőzetesek (egy évben többnyire kettő vagy három), illetve a következő szám beharangozása. A lap belső tartalmát elsősorban a havi mozibemutatók teszik ki, ehhez kapcsolódnak a különféle háttérösszeállítások, interjúk és kiegészítő információk, illetve filmtervek ismertetése, valamint színes riportszerűségek a forgatások helyszínéről. Ekkor a hangsúly még megoszlik a film elemzése és megítélése, illetve az ezzel kapcsolatos háttéranyag között, amely rendszerint az alkotással összefüggő jelenséget jár körbe. Ami már ekkor a Cinema jellegzetességének számít, hogy magazin mivoltát alig tagadja meg, tehát a képek aránya mindig maga mögé utasítja a szöveget, és egyetlen írás sem olyan hosszú, hogy ne férjen bele egyetlen cigaretta elszívásába, némi kávét is beleértve.

1995-től a lap már saját díjat oszt ki, de ezt is jellemzően: a Jupiterre keresztelt elismerés voltaképpen közönségdíj – azaz a legkevesebb felelősséggel jár –, odaítélése az olvasók szavazatai alapján dől el, bár igaz, hogy a választható alkotásokat és művészeket a szerkesztőség állítja össze.

A második szakasz 2000 júliusáig tart, s ezt akár a kiteljesedés korának is nevezhetjük, hiszen a lap oldalszáma állandóan száz fölé kerül, sőt, egyes alkalmakkor a 144 oldalt is eléri. A magazin gerincén feltüntetik az aktuális filmek címét, és megannyi új rovattal kedveskednek az olvasóknak: a lap utolsó harmadában videó-újdonságokkal foglalkoznak, de teret kap a zene, a multimédia, és bővül a televízió rovat. A lap pluszterjedelmét többnyire a reklámok biztosítják – ám ezek elárasztják és szinte olvashatatlanná teszik a lap utolsó harmadát –, a bővülés kevésbé érinti a szövegek hosszát és minőségét. Rendszeressé válnak a speciális összeállítások, melyek rendszerint a legnagyobb nyereséggel és felhajtással járó alkotásokhoz kapcsolódnak (pl. Csillagok háborúja, Jurassic Park, James Bond-sorozat), ritkább az önálló téma feldolgozása, (pl. Európa Hollywood ellen, Európa Special, 99/4). Eközben a szerkezet is folyamatosan átalakul, bár alapvető jellemzőit nem veszti el: a havi bemutatókat fontosságuk szerint tárgyalják (ezt részint a terjedelem, részint a kapcsolódó anyagok száma jelzi), a kevésbé hangsúlyos alkotásokkal minimális terjedelemben (elvétve kiegészítő anyaggal) foglalkoznak. A gondokat az időnként bejelentés nélkül érkező összevont számok jelzik, ám a nyelvet egyre nagyobb biztonsággal beszélik.

A harmadik szakasz mindmáig tart. 2000 júliusában nem csupán összezsugorodik a Cinema, de a korábbi nagy oldalszám-ingadozások is megszűnnek (100 és 120 oldal közzé tehető az egyes lapszámok terjedelme), ugyanakkor jelentős változás áll be a szerkezetben. Különválasztják a havi bemutatókhoz kapcsolódó „riportokat” (háttéranyagok, interjúk, portrék, ritkábban: esszék) az alkotások kritikáitól. Az utolsó harmadban kap helyet a Média rovat, illetve a Fórum, amelyben különféle jelenségeket elemeznek. A változás egyik szembeötlő jellegzetessége, hogy szinte nevetségesen lecsökken az egyes filmeket megítélő bírálatok terjedelme, és inkább az alkotásokkal nagyvonalakban összefüggő fecsegések, PR-szövegek, pletykák és háttérinfók egyvelege kerül előtérbe.

Kaszton belül és kívül

A Cinema-jelenség vitathatatlan érdeme, hogy megtalálta azt a nyelvezetet, amellyel az álomgyári filmekről beszélni, és kissé nagyzolva: értekezni képes. Ez a nyelv egyszerre alkalmas különféle sajátos fogalmak tisztázására (snuff, slusher, trash, mainstream, sequel, stb.), műfajok és háttérjelenségek magyarázatára (drog a filmben, digitális trükkök megjelenése, stb.), rendezői életművek felvillantására (Tarantino, Scorsese, Kubrick, Spielberg, stb.). Szerepét pillanatig sem feledve – voltaképpen az aktuális bemutatók burkolt reklámja, a nézők becsábítása a moziba – sikerült kidolgoznia a maga értékítéletéhez megfelelő szempontokat, így képes kiválasztani a dömpingből a sajátos értékkel bíró alkotásokat, még akkor is, ha ítéleteire inkább a nagyfokú engedékenység, semmint a mindenre kiterjedő szigorúság jellemző. A nyelvezet, a fogalmi rendszer csak akkor bizonyul erőtlennek és bosszantóan semmitmondónak, ha az álomgyáron kívül eső filmek megítélésére vállalkozik, ám szerencsére, a Cinema nagyon is érzi kompetenciájának határait, s így nem is merészkedik túlságosan a mélyvízbe, a kortárs magyar filmeket vagy egyéb európai bemutatókat (itt érthetően a német filmekre esik a hangsúly) minimális terjedelemben és csak a maga felületes módján kezeli, cseppet sem tesz úgy, mintha „értene” ezekhez.

A nyelvezet előnye, hogy egyetlen olvasója sem érzi kirekesztve magát, hiszen a szöveg nagyon óvatosan adagolja a „szakterminológiát”, elemzéseiben a humoros felületességet ügyesen keveri a tájékozottság elemeivel. S miközben „tud” a filmkultúra egészéről, tárgyát önálló egészként kezeli, mely élesen elkülönül a művészfilmek kasztjától, saját maga termeli ki csúcsait és mélypontjait, ám ezek értéke többnyire a táboron belül nyeri el érvényességét. Miközben a Mel Gibsonos Rettenthetetlen kaszton kívül többnyire a tucatfilmek bélyegét kénytelen viselni, kaszton belül viszont kihagyhatatlan alapműnek számít az akciófilmek műfajában, amelyet a rajongók megnyugvással vesznek tudomásul, a szégyenkezés parányi jele nélkül. Ez különben piaci érdek is, hiszen ekként a nagysikerű amerikai produkciók farvizét megülve békésen lavírozhat a biztos anyagi háttér és példányszám felé.

A könnyedség és az áttekinthetőség érdekében egyaránt megtalálhatjuk benne a BOX-Office aktuális táblázatait, mint a valóságtól elrugaszkodott pletykákat és szaftos érdekességeket, a néha egészen komoly elemzésekig. A képek és a szövegek tudatos elosztása, a komoly és komolytalan hangvétel megfontolt váltakoztatása garantálja, hogy a Cinema aprólékos átböngészése sosem vesz el többet egy délutánnál, ám visszamenőleg többször is elővehető, ha valamelyest megbízható háttérinfóra van szükségünk. A fából vaskarika így maradéktalanul bevált: a lap „profi” módon működteti „amatőrségét”. Ez is magyarázza azt, hogy a művészfilmekre szakosodott sajtó nagy része szemében mindmáig a megtűrt (ha nem éppen megvetett) magazinként szerepel, hiszen az általa használt nyelv mellőz mindenféle tudományosságot, és így minden erőfeszítése ellenére hiteltelen marad, amolyan locsi-fecsi értekezés, amelyet legfeljebb a mozitermek folyosói viselhetnek el. Ám a célközönség számára alig lehet kitalálni ennél simább és érthetőbb beszédet.