Amerikában a filmes lapok terén is két pólus létezik, akárcsak a filmkészítésben: Hollywood és New York. Ezen a tengelyen helyezkedik el a bulvárlapok és a szaklapok széles skálája. Ha a legmagasabb igényű művészi vagy szaklapot vesszük is kézbe, azonnal világossá válik: Amerikába a film nemcsak a hetedik művészet, hanem a második iparág is egyben.

A keleti part szellemisége: praktikus

A MovieMaker már alcímében jelzi e kettős valóságot: „A filmkészítés, mint művészet és üzlet” (The art and business of making movies). Az európai szemnek gyanús alcím mögött viszont egy meglepően tartalmas „saláta” húzódik, mintegy 86 oldalon. A negyedévente megjelenő MovieMakerben minden van, ami filmvilághoz kapcsolódik, és amiről írni lehet, kivéve filmkritika. Aktuális mozifilmekkel egyáltalán nem foglalkozik a lap. Ezzel szemben viszont színész- és rendező-portré (Frances McDormand, Oliver Stone, Martin Scorsese, Jean-Jacques Annaud), fesztiválnapló, filmforgatási riport aktuális filmekről (How they did it), nemzeti filmgyártások bemutatása (idén Finnország, Brazília és Spanyolország) mind megtalálható benne, és ez csak a sor eleje. A lap utolsó számában elkezdődött egy eredeti rovat (On the set), melyben a filmgyártás „mellékszereplői” vallanak majd munkájukról. Elsőként egy szkriptes (script supervisor), Julie Ann Robinson mesél arról, hogy miként kell a filmen a folytonosságot megteremteni, s hogyan tudott az évek során különböző rendezőkkel együtt dolgozni.

A lap fele nem rovatokba szerveződik, hanem egyszerűen aktuális, fontosnak tartott témákat dolgoz fel, többnyire interjúk formájában. Ebben a részben kap helyet a digitális videó játékfilmes felhasználásáról, az ezzel járó kompromisszumokról és előnyökről szóló nagyriport. Ez egyébként olyan téma, amellyel az utóbbi időben szinte minden lapszám foglalkozik. Itt olvashatunk egy beszélgetést arról, hogyan szerezzünk magunknak forgatókönyv-ügynököt. Szintén itt fordulnak elő a különböző toplisták is, például minden idők 25 legbefolyásosabb filmrendezőjéről, melyek közül 16 természetesen amerikai, vagy a független filmesek számára legkedvezőbb tíz amerikai városról. Minden lapszámnak van egy tematikus összeállítása is, ami az utolsóelőtti számban a forgatókönyvírás mai problémáit elemezte Screenwriting 2002 címmel, legutóbb pedig a filmes oktatásról szól. Egyrészt az interaktív filmes képzés lehetőségét, másrészt a nagyobb amerikai filmes egyetemek jelenlegi állapotát mutatta be.

Ha megpróbálom behatárolni, hogy kiknek szól a MovieMaker, azt mondhatom, elsősorban azoknak, akik filmeket akarnak csinálni, függetlenül attól, hogy forgattak már filmet, vagy csak ezután fognak. A lap egészét nagyon praktikus szemmel úgy állították össze, hogy mind gyakorlati, mind elméleti szintem meglegyen benne az a „vitamin”-adag, amire egy filmesnek szüksége van. A lap megpróbál mértéktartóan viszonyulni Hollywoodhoz is, de látván látszik, hogy a keleti part szellemiségét képviseli.

A keleti part szellemisége: független

Nem mondható el ez a mértéktartás bátyjáról, az idősebb „mékerről”. A Filmmaker idén ünnepelte tízéves születésnapját, és alcímében „a független film lapjá”-nak titulálja magát, a „függetlent” látványosan kiemelve (The Magazine of Independent Film). Pedig a hasonlóság nem kevés a két lap között. Nevük, életkoruk, terjedelmük hasonlít, születési helye mindkettőnek New York. Mindkettő négyszer jelenik meg évente. A félreértések elkerülése végett le kell szögeznünk, hogy mit is ért a Filmmaker független film alatt. A Blair Witch Project mellett annak számít a Memento, vagy a Texasi láncfűrészes gyilkos is, egyszóval minden, ami nem a hollywoodi mamut-stúdiók műtermeiből került ki, függetlenül attól, hogy húszezer, vagy húszmillió dolláros költségvetésből készült.

A Filmmaker egy kevésbé praktikus, sokkal inkább a független filmkészítés mítoszára építő lap. Sokkal több benne a rendező, és producer-interjú, a színész-portré, a független filmkészítés hullámhegyeit és völgyeit általánosan elemző írás. A szintén negyedévenként megjelenő Filmmaker egyik legelső számából tudhatjuk meg, hogy az észak-amerikai független filmek derékhadát nem kísérletező szerzői filmek, nehezen besorolható avantgárd alkotások, hanem műfaji filmek képezik. Pontosabban: horror, akció, erotikus és pornófilmek. Ezeket gyűjtőnéven B-kategóriás filmekként emlegették, amíg ezek nagy részét hollywoodi stúdiók gyártották. Ám a B-filmek jóformán kihaltak, annak köszönhetően, hogy a hollywoodi reklámgépezet egyre több pénzt ölt ezek reklámozásába, egyre drágább sztárokat szerződtetett a B-filmekbe, így ezek egy idő után A-filmekké váltak. A szerző szerint a jelenség egyáltalán nem pozitív. A B-filmek átmenetet képeztek a művészi ízlés és a tömegízlés között, számos nagy rendező (úgy mint Sayle vagy Coppola) kezdetben B-kategóriás filmeket készített, ezeken tanulta a mesterséget. Másrészt a kisebb költségvetésű – éppen ezért kisebb kockázatú – B-filmekben sokkal nagyobb szabadságot élvezhettek az alkotók is: kísérletezhettek szokatlan kameraállásokkal, történet-mesélési, vágási technikákkal. A néhai B-filmek helyét a független filmesek töltötték be alkotásaikkal. Ennek egyik érdekes következménye az lett, hogy a kritikai felfigyelt és írni kezdett ezekről az alkotásokról. – tudjuk meg egy évekkel később megjelent írásból.

Az idei nyári számban talán legérdekesebb írása egy, a nigériai filmgyártásról szóló esszé. Egy százharmincmilliós országról van szó, ahol a régi mozik épületeiben ma jórészt templomok működnek, állami támogatás nincs, a televíziókat sem érdekli a filmgyártás. Hollywoodi filmet legfeljebb kalóz dvd-n, az utcasarkon lehet kapni. Ebben a helyzetben viszont működik a kreativitás: nigériai producerek helyi rendezőkkel, helyi színészekkel egyenként 10-15 ezer dolláros költségvetésből készítenek filmeket. Kizárólag videóra fogatnak, néha még VHS-re is, majd a sokszorosított terméket három dollárért árulják az utcán, cd-n, vagy videokazettán. A legsikertelenebb alkotás is több tízezres példányszámban fogy el, a sikerfilmek akár kétszázezer példányban. A legintenzívebb filmes élet a tizenhat milliós Lagosban tapasztalható, itt hetente legalább húsz új film kerül piacra.

A Filmmaker legutóbbi száma egy tízpontos tanácshalmazt is tartalmaz, amit kezdő producereknek szán. Ezek közül a legérdekesebb az, amelyben arra int a szerző, hogy a vágás, az utómunka idején egy producer soha ne engedje magát befolyásolni a fesztiválok nevezési határidejétől. „A fesztiválok egyre több időt hagynak maguknak a döntésre, és egyre kevesebbet a filmeseknek az alkotómunkára.” Sőt, a legjobb a fesztivál előtt minél több próbavetítést szervezni, hogy még időben kiderüljenek a film esetleges gyengeségei. „Az első tesztközönségünk sohase a zsűri és a szaksajtó legyen” – tanácsolja Ira Deutchman producer. A Filmmaker ad hírt az IFP Market elnevezésű rendezvényről is, mely az érem másik oldalát villantja fel. Itt olyan félkész filmeket vetítenek, egy többnyire producerekből, forgalmazókból, befektetőkből álló közönségnek, melyeket anyagi nehézségek miatt az alkotók nem tudtak befejezni, és abban reménykednek, hogy a leforgatott rész felkelti valakinek a figyelmét. A lap egy rövid írásban foglalkozik a nagyon alacsony költségvetésű filmekkel is, pontosabban azzal, hogy mit jelent ez a nagyon kevés (két példát ad rá: egyik esetben kevesebb mint háromszáz, a másikban közel négyezer dollárt), és hogyan lehet ennyi pénzből rokoni, családi, baráti segítséggel filmet forgatni.

Kis pénz, reklám

A The Independent Film & Video Monthly (továbbiakban a The Independent) viszont a legfrissebb szám vezető anyagát szánja a független filmek pénzszerzési hajszájának. A nagy pénzvadászat címet viselő összeállítás előbb három alacsony költségvetésű film elkészítését mutatja be (A Manito című film alkotóinak arra se volt pénzük, hogy egy érettségi bankett-jelenetet finanszírozzanak, így egy igazi érettségi bankett közönségét kellett meggyőzni arról, hogy „szálljon be” a film történetébe.), majd a pénzszerzés (fundraising) alapvető tudnivalóit ismerteti az olvasóval. Azután egy hosszú cikk következik arról, hogy hogyan lehet külföldi, főleg európai befektetőket meggyőzni arról, hogy amerikai filmet támogassanak (sic!), majd a filmfinanszírozással foglalkozó könyvek meglehetősen hosszú sora következik meggyőzőbbnél meggyőzőbb címekkel. A lap utolsó tizenöt oldala kizárólag szakmai hirdetéseknek és fesztivál-beharangozóknak van fenntartva. A The Independent-et a New York-i székhelyű Független Film és Videó Alapítvány adja ki két havonta. A gyakoribb megjelenéssel szemben az előző két folyóirathoz képest a The Independent fekete-fehér belső oldalakkal és fele akkora oldalszámmal jelenik meg.

Az eddig említett folyóiratokban található reklámok tudják talán legjobban érzékeltetni, hogy melyek az amerikai filmes társadalom legégetőbb problémái és legszenzációsabb újdonságai. Egy lapra körülbelül egy tucatnyi fesztivál-reklám és beharangozó jut, de majd ennyi filmiskola is reklámozza magát. A leggyakoribb reklámozó az intenzív, minimum két hetes, maximum egy éves képzés nyújtó NYFA (New York Film Academy), de az ország minden részéből különböző egyetemek filmszakai és filmközpontok reklámozzák előadásaikat, tanfolyamaikat. Jól reprezentáltak a forgatókönyv valamint színészügynökségek is. Kedvenc reklámom a Független Filmszínészek Céhének reklámja: „A házinénid. Tartozol neki háromhavi lakbérrel. De vajon tartozol-e egy filmszereppel is? Hagyd a szereplést a profikra!” Vagy a Writers Boot Camp elnevezésű forgatókönyvíró-tábor reklámja, melyen két birkózó látható, és az egyik a földhöz veri ellenfele fejét: „Mi kiszedünk belőled egy forgatókönyvet hat-hét alatt. Így vagy úgy.” A legjobb filmlaborok, legújabb vágóprogramok mellett több reklám bizonyítja a super8-as amatőr filmkamerák reneszánszát. Ezúttal profi kiegészítőkkel, hangrögzítési lehetőséggel, a digitális videóval vetekedő áron kínálják a Pro8mm kamerát a kispénzű alkotóknak.

Első pillantásra úgy tűnik, az Alternative Cinema-ban van a legkevesebb reklám. A lapot az azonos nevű kiadó jelenteti meg negyedévenként Glenwoodban és az alcímben a „független és undeground filmkészítés lapjá”-nak nevezi a kiadványt. Az „alternatív” jelen esetben kis költségvetésű horror és erotikus filmeket, illetve legtöbbször ezek ötvözetét jelenti. Közelebbről szemügyre véve kiderül, hogy az egész lap egy folyamatos reklámanyag, amely korlátozott számú videon és dvd-n kiadott filmmel foglalkozik. S ezek alkotóiról, de főképp sztárjairól próbálja meg bebizonyítani, hogy nemcsak szépek, de okosak is, amit csinálnak, az pedig profi munka, sőt akár magas művészet is lehet. Mindegyik film a legjobb, legizgalmasabb, minden színésznő a legszexisebb s a leghíresebb. Ezt a magas fokú elfogultságot valószínűleg az üzleti érdek magyarázza. A cikkeket természetesen nagy színes fotók illusztrálják, melyeken a színésznők láthatók hiányos öltözetben, gépfegyverrel, késsel, vagy vámpírfogakkal felfegyverkezve, forgatás közben. Az idei téli szám legérdekesebb cikke némiképp kilóg a sorból, mert két középiskolás diák által készített iskolai tömegmészárlós horrorfilmről szól, melyre az FBI is felfigyelt. A két diák a cikk tanúsága szerint csak a hírhedt Columbine-i mészárlásról, és annak médiákban történt bemutatásáról akarta elmondani a véleményét, ám a szakemberek észrevették, hogy a film egyik jelenetében egy környékbeli iskola területén álltak a szereplők, fegyverrel a kezükben, ami viszont bűncselekménynek számít. A két alkotót letartóztatták és az iskolai fegyverviselés mellett, azzal vádolták őket, amivel ők a médiát, a tragédia vizuális kihasználásával. Hol az igazság?

Szaklap, amerikai módra

A szaklap kifejezés is más jelent Amerikában, mint itthon. Olyan, hogy filmes szaklap nem létezik. Ellenben van a forgatókönyvíróknak, az operatőröknek, a producereknek, a vágóknak, és természetesen az elméleti szakembereknek is saját szaklapjuk. A Cineaste végre egy olyan lap, amelyeket itthon megszoktunk. Amerika vezető filmművészeti és politikai lapja negyedévenként jelenik meg New Yorkban és a lap első harmadát nagyobb lélegzetű cikkek és hosszabb interjúk töltik ki. Az idei negyedik számban Richard Porton egy átfogó tanulmányt szentel a filmimádat (cinefilia) és a politikai elkötelezettség összeférhetőségének vizsgálatára. Ezen kívül egy hosszú interjút olvashatunk Hou Hsiao-hsien taiwani rendezővel, valamint Suso Cecchi d’Amico-val, az olasz neorealizmus legismertebb forgatókönyvírójával (Biciklitolvajok, Rocco és fivérei, A leopárd). A lap hátralevő részét film és videókritikák, valamint filmes könyvek recenziói töltik ki.

Az első három említett lap elég sok területet felölelt, de elsősorban a rendezőket s leendő rendezőket célozta meg. Lehet, hogy furcsa, de még ennél is nagyobb a forgatókönyvírók, s főleg a reménybeli forgatókönyvírók száma. Amerikában sokan hisznek abban, hogy az ismeretlenségből érkezve is letehetnek az asztalra egy olyan forgatókönyvet, amitől egy csapásra világhírűek és mellékesen milliomosok lesznek. Az ő igényeikkel is legalább három szaklap foglalkozik. A hollywoodi szuperprodukciók forgatókönyveire koncentráló, kéthavonta megjelenő Screentalk mellett nagyobb figyelmet érdemel a forgatókönyvírók másik szaklapja, a Scr(i)pt. A lap idei hatodik száma forgatókönyvírói riportokat, interjúkat közöl olyan írókkal, mint Ronald Harwood, Roman Polanski A zongorista című filmjének írója, vagy Charlie Kaufman, aki Spike Jonze-zal együtt dolgozik harmadik közös filmjük forgatókönyvén (korábbiak: A John Malkovich-menet, Human Nature).Egy nagyon izgalmas, személyes hangvételű írást olvashatunk Larry Cohen tollából, Telefonfülke című forgatókönyvéről, melyet Alfred Hitchcock számára írt, aki ezt a filmet már nem rendezhette meg. A stúdió minden elismerése ellenére tizenöt évet kellett várjon, mely alatt több tucat potenciális rendező és főszereplő tűnt fel, majd le, mire a stúdió önmagát megtagadva elfogadta, hogy a filmet az eredeti forgatókönyv szerint, az eredeti rendezővel (Joel Schumacher) és egy eddig ismeretlen sztárral kell leforgatni (Colin Farrell).

Leendő forgatókönyvírók számára a lap legtanulságosabb cikke Staton Rabin profi „forgatókönyv-doki” beszámolója a műhelyükben megszülető forgatókönyvek tipikus hibáiról számol be. A Baldwin-ban megjelentetett lap hasábjain egymást érik a forgatókönyvírói versenyek és műhelyek, valamint a forgatókönyvíró programok hirdetései. Tévedés ne essék, a forgatókönyvíró szoftverek (Final Draft, Fiction Master, Power Structure) nem írják meg a forgatókönyvet a szerző helyett. Ezek olyan szerkesztőprogramok, amelyek ismerik az Amerikában kötelező formátumot, s automatikusan ebbe tördelik be a készülő forgatókönyvet, ezen kívül észben tartják a szereplők, helyszínek nevét, és még egy néhány praktikus információt a készülő könyvvel kapcsolatban. A leghumorosabb talán az ennél jóval többet ígérő Caracter Pro 4 elnevezésű szoftver, amely abból kiindulva, hogy a sztori 90%-ban a szereplőn múlik, azt ígéri, hogy segít kifejleszteni a tökéletes szereplőket a filmünk forgatókönyvéhez. Ha pedig a kedves olvasónak forgatókönyv-olvasáshoz támadt kedve, forduljon a Script Cityhez, több ezer forgatókönyv közül választhat, és csak most, rendkívüli ajánlatként három könyv áráért négyet vihet haza!