A világ nagy és a megváltás a sarkon ólálkodik című film egy harmadik generációs emigráns, a szocialista üldöztetés folytán külföldre szakadt bolgár fiú, Alex negatív emlékezéstörténete. A nagyszülőktől és a szülőhazától évtizedekre elszigetelt, atomisztikus család autóbalesetet szenved – Alex elveszíti az emlékezetét, minekutána nagyapja hozzásegíti, hogy visszanyerje a családi eredetmítoszt.

Az alapszituáció komor ugyan, de a film a kitörő életerő újrafelfedezésének mérsékelten érzelmes, kelet-európai megfogalmazása. Családregény-adaptációként két alapvető sémára és azok ellenpontozására épül: az idillikus gyermeki aranykor felhőtlenségére és a gyökérvesztettségre, amely az identitást és ezáltal magát a személyiséget is felszámolja. Ezen alapállás révén például A Napfény íze és a Szomorú vasárnap című filmekkel rokon, ugyanakkor felülmúlja azokat, mivel nem erőlteti a két stáció közötti értékkülönbség egysíkú drámaiságát. Sokkal cizelláltabb, állít amit állít, de nem komolykodik; humora révén kinyilvánítja a történelem átka által a személyiségben végbement folyamatok visszafordíthatóságát (miként a ciklikus szerkezetű aranykormítoszokban is van élet a vaskor után). A történelmi hányattatások itt nem tragikus, letörölhetetlen stigmák, amelyeket csak elfogadni lehet, hanem a napjaink európaiságának központi problémájára adott életigenlő válaszok, jelesül: a személyes identitás megalkotható a szülőföld kultúrájához való odafordulás révén – akár a kozmopolita mivolt megőrzésével –, és anélkül, hogy ez merő önhazugság és üres konstrukció volna. Ez persze naiv és egyoldalú válasz, de erénye abban áll, hogy e valóban égető kérdésben elfordul az unásig ismert és a kelet-európai kultúrákba beivódott tragédiaérzettől. Mindeközben pedig nem tagadja meg a tragikusságot, hanem diszkrét meghatottsággal, visszafogott megrendültséggel haladja meg azt.

Noha a családtörténetben a történelem majdhogynem puszta kulissza (Alex jelen idejű története e nélkül is megérthető), azért számottevő az európai kultúra horizontja, mert főhősünk amnéziája az egyébként törvényszerű kulturális felejtés szimbóluma. A politikai üldözöttek felejtéstörténetének és identitástorzulásának harmadik generációs megtestesülése. Erős állítás ez: olyan hatékonyan működik az emlékkopás, mint egy neurofiziológiai „formatálás”. Ezt meglepő módon az elbeszélői szerkezet szintjén nagyon szépen mutatja fel ez az egyszerű film.

A narratíva a poszttraumás, retrográd amnéziával összhangban, mint a negatív időirányú, inverz módon teleologikus álomnarratíva halad előre. Bármily különös is: ez egy hollywoodi séma. Ahogy a nézővel jelen idejű történet halad előre, úgy az emlékezés lépésről lépésre bomlik ki az egyre távolibb múltból. Az amnézia tehát terápiás anamnézis is egyben.

Három, egymástól jól elhatárolt narrációból épül fel a filmszövet. Az idő haladási irányának megfelelően, a jelenbéli eseményekkel párhuzamosan a család őstörténete és a nagypapa históriája egyszerre göngyölődik fel. Félreérthetetlen technikai, filmnyelvi és vizuális elhatároltság van a két idő között: a mozgóképek más szűrőkkel, más fényminőségekben lettek exponálva, sőt olykor a felvétel a másodpercenkénti képkocka-arányban is különbözik. A különválasztást a színvilág és a „rusztikus kontra urbánus” parallelizmus tetézi. Mindez azért fontos, mert bár a szerkezet összetett, csavaros, bárki számára érthető. Ez kardinális mozzanat, mert a filmnyelv jó értelemben vett primitívsége önmagában nem, csak a látványtartalomtól és a szüzsétől válhat szájbarágóssá. Ide kapcsolódik a harmadik narratíva, az emlékezés és az emléknyomok a fenti két történet irányával ellenkezőleg mozgó felvonulása, amely bizony – pillanatokra ugyan, de gálánsan – felkínálja az előemésztett tartalmakat. Lényege szerint a film struktúrájába a töredezettségével illeszkedik: családi fotókat, flashback-eket, valamint reverse-eket látunk. Ezek között találunk többszörösen újrahasznált és szimbólumként a kopásig sulykolt képsorokat. Alálőttek tehát a befogadói képességeknek. Ezek azonban szerencsés módon nem uralják az élményt.

A különböző elbeszélői síkok között gyakran és gyorsan vált a film, ezért nem hull darabjaira – töredezettségében válik egységessé. E nehéz és kockázatos vállalkozás tehát sikerrel zárul.

Az elbeszélői mód a fenti butaságoktól eltekintve nagyon agyafúrt. Az egyszerűség és világos elkülönítettség illúzióját kelti, ugyanakkor trükkökkel él. Alex végső emlék-revelációja életének fordított időirányú, töredezett filmjét tárja elénk: egész a születéséig, aminek ugye maga Alex nem lehet birtokában. A privát emlékkép a filmi elbeszélés mindentudó narratívájának részévé válik. A halálélmény toposz és egy filmes önreflexív mozzanat van tehát elrejtve egy egyébként nosztalgikus, megindítóan édes családdrámában.

A világ nagy és a megváltás a sarkon ólálkodik gyakorlatilag egy bevett hollywoodi minta alapján elkészült, könnyed filmdráma, amely a nézőközönség széles spektruma számára fogyasztható. Jelen esetben ez erény: a filmnyelv összetett, mégis érthető, és tele van finom, érzékeny részletekkel, amelyek megkülönböztetik a giccstől. A giccsel ellentétben ugyanis ez az alkotás inkább felkínál, mintsem mondani akar, jóllehet külső megjelenésében klasszikus mese. Részletező természete áttételeken keresztül ajánl gondolati alternatívákat a fentebb említett, a kulturális felejtéssel összefüggő kérdésekre. Hagyatkozik a befogadóra, a katarktikusnak kínálkozó pillanatokban visszafogott, háttérbe szorítja magát, mégsem mentes az egészséges patetikumtól, rezignációtól. Bár e gondolati elfogultságot a néző adja hozzá – ha hozzáadja. De e nélkül is működőképes és szép.

Minden realista-kisrealista mozzanata ellenére amellett foglal állást, hogy a mindenevő kozmopolitizmus által erodált nemzetkarakterisztikát, amely – minden elfogultság nélkül, pusztán, ha úgy tetszik, lélektanilag – az identitás, vagyis a szubjektum alapja, vissza lehet nyerni. És, hogy bár az egyént kikezdő történelmi világ nagy, a címbéli „és” valójában „de”.