A Sötétben fontos témát feldolgozó bátor alkotás, de nem tud maradandó filmélménnyé válni.
A németországi török családban született Fatih Akin filmjeiben rendszeresen visszatérők a Németországban élő bevándorló karakterek (Villanás az egész, Fallal szemben), legújabb alkotásában is egy ehhez kapcsolódó témához nyúlt: a 2000 és 2007 között Németországban elkövetett 10 áldozat életét kioltó gyilkosságsorozatot dolgozta fel sajátos nézőpontból, fiktív történetbe ültetve. A sajtóban sokáig csak Dönergyilkosságokként (Dönermorde) hivatkoztak a németországi neonáci szervezet (az NSU) által végrehajtott gyilkosságokra, mivel azok áldozatai elsősorban török, kurd és görög bevándorlók voltak. A német hatóságok többszörös és súlyos kudarcot vallottak a gyilkosságokhoz kapcsolódó nyomozás során, a török maffiát gyanúsították nagyon sokáig, és nem indítottak vizsgálatot más szervezetek ellen.
A szélsőjobboldali nézetek európai felerősödésével egyre több olyan film jelenik meg napjainkban, amely valamilyen szinten érinti ezt a témát. A Sötétben stáblistája előtt feltűnő feliratok is felhívják a figyelmet a xenofób indíttatású bűncselekmények ma különösen aktuális problémájára, Fatih Akin viszont ennél tovább megy: nem kizárólag a terrorizmus ellen szólal fel, hanem a németországi igazságszolgáltatással szemben is nyílt és jogos kritikát fogalmaz meg.
A film főszereplője Katja (Diane Kruger), akinek egyik pillanatról a másikra omlik össze az élete, amikor férje, az ex-drogkereskedő, török származású Nuri (Numan Acar) és fia életüket vesztik egy bombatámadásban. Bár Katja már a kezdetektől sejti, hogy az elkövetők németek, a hatósági szervek mégis sokáig maffiaviszályokra gyanakszanak, és az elkövetők megtalálása után is kudarcot vall a hivatalos igazságszolgáltatás. A főhősnő nem lát más utat a feloldozásra ezután, mint azt, hogy saját kézbe vegye a gyilkosok megbüntetését.
Az alkotást a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában mutatták be, és el is nyerte Diane Kruger alakításáért a legjobb színésznőnek járó díjat. Egyértelműen hálás szerep Kruger számára Katja: az összes többi színészi alakítás eltörpül mellette, hiszen közel sem kapnak annyi teret és időt a képernyőn. Bár felvillannak érdekes mellékszálak, például Katja és az édesanyja közötti konfliktus, vagy az egyik elkövető édesapjának megjelenése a tárgyalóteremben, alapvetően mégis egy egyszemélyes revenge-történet marad ez. A film nem boncolgatja a bűncselekményt elkövetők motivációit, nem foglalkozik azzal, hogy miért képes valaki politikai ideológiákat követve embereket ölni, kizárólag az áldozatok vannak fókuszban. Bár ez egy figyelemreméltó megközelítési mód, mégis épp emiatt nem tud elég erős lenni ez a film. Amiatt, hogy a negatív karakterek az abszolút sötét pólust képviselik, túl könnyű őket eltávolítanunk magunktól. Túl könnyű azt mondani, hogy hát igen, ezek a rossz emberek, de mi nem vagyunk ilyenek, így nem csak könnyebben emészthetővé, de kevésbé maradandóvá is válik a film.
A tárgyalótermi jelenetek vizualitásukban és dramaturgiailag is izgalmasak, de úgy, hogy a rendező nem esik bele a hatásvadászat csapdájába, még színészvezetés terén sem: nincsenek eltúlzott érzelmi kirohanások, a főhősnő érzelmi hullámzása jó ritmusérzékkel van tálalva. A Josh Homme (Kyuss, Queens of the Stone Age) által szerezett filmzene nagyon jó atmoszférateremtő hatással bír, és az operatőri munka is értékelendő, a fény-árnyék játékok, a kamera beállítások is hozzájárulnak a nyomasztó, feszült hangulat megteremtéséhez.
Ezzel szemben a tárgyalás után következő harmad sajnos sokkal erőtlenebb és értelmetlenebb lett, mint az azt megelőző részek. A történetvezetés mélyrepülésbe kezd, a tárgyalótermi drámából hirtelen bosszúfilm lesz, és ez egy szájbarágós moralizáláshoz vezet. Bátor és erős tett az egyértelmű sziklaszilárd politikai állásfoglalás, és a rendszerkritika megfogalmazása is, de ennek az az eredménye, hogy a film a nézőt sem állítja dilemmák elé. Az egydimenziós karakterek és a jó győzedelmeskedésével megkoronázott történet miatt nem tud elég hatásos lenni a film. Természetesen szimbolikus jelentésű az, hogy Katja a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatás eszközeit, de valahol mégis félrecsúszik a film üzenete, így sajnos az erős formai megvalósítás ellenére is egy felejthető alkotással van dolgunk.
