A Netflix mára többé-kevésbé összefonódott a minőségi tévézéssel, de a számtalan kiváló sorozat (valamint a még azoknál is jobb dokumentumfilmek) után ez talán nem is olyan meglepő. A látszólag megállíthatatlan stream-óriás ebben a tempóban szép lassan végül majd monopolizálja is a szórakoztatásunkat. Szerencsénkre azonban az egész estés mozifilmek gyártása és terjesztése még nem megy annyira a társaságnak, hogy már egy új film miatt se kelljen felállnunk a tévé elől. A Hét nővér ugyan nem egy Netflix Original, de ennek ellenére nem mutat majd jól a cég repertoárjában (illetve a magyarországi mozikban).
A Hét nővér egy olyan disztópikus jövőben játszódik, amit talán nem is annyira lehetetlen elképzelnünk, hiszen többé-kevésbé már most is benne élünk. A túlnépesedett Föld épp átlendült a globális méreteket öltő éhínségen és vízhiányon, mire kiderült, hogy a tudósok által megpiszkált GMO-zöldségek és -gyümölcsök még termékenyebbé tették az emberiséget. Az embertömegbe immáron lassan beleroppanó bolygó megmentésére tesz kísérletet a Nicolette Cayman (Glenn Close) által vezetett Gyermekelosztási Hivatal és az általuk bevezetett irányelv, amely családonként mindössze egyetlen gyermeket engedélyez. Jóllehet, említés szintjén előkerül az Egyesült Államok és Európai Föderáció is, a film nem bonyolítja, hogy hatásköre meddig terjed, de a Hivatal vélhetően globális hatalommal rendelkezik, ugyanis pár évtized alatt sikerül normalizálniuk bolygónk helyzetét.
Abban az esetben, ha egy családban mégis két vagy több gyerek születne, a Hivatal fogja magát és szépen elhurcolja és mélyaltatásba rakja a létszámfölöttinek ítélt utódot, amíg a Föld újra kényelmesen lakható nem lesz. Ahhoz képest, hogy ez mennyire aktuális és jelentős probléma a valóságban, a film üzenete elég fekete-fehér, ráadásul, ha láttuk mondjuk a Zöld szóját (Soylent Green), akkor nagyjából ki is találhatjuk, hogy merrefelé halad majd a történet. Ebben az autoriter rendszerben születnek meg a Settman nővérek (Noomi Rapace), akiket nagyapjuk (Willem Defoe) nevel fel a saját, meglehetősen sajátos és nem kevésbé autoriter rendszerében. A hét lányt ugyanis arra ítéli a sors, hogy egyetlen személy, Karen Settman életét éljék napi rotálásban. Így minden testvérnek jut egy nap a héten, amikor kiléphet az utcára anélkül, hogy mindannyian a Hivatal kezére kerülnének. Hétfőn azonban eltűnik az egyik nővér, majd másnap Kedd is, így a maradék öt Noomi Rapace-nak nyomozásba kell kezdenie, ha el akarják kerülni a mélyaltatást.
Nagyapjuk kiképzése és a Karen Settman-persona mellett természetesen minden nővérnek saját személyisége is van, amit a hét hat napján maradéktalanul kiélvezhet (feltéve, hogy nem hagyja el a lakást). Ez azonban – talán a témához túl rövid játékidő miatt – túl nagy falatnak bizonyult. Talán csak rossz nézői reflex a Netflix-logó megpillantása után, de nagyon nehéz elvonatkoztatni attól, hogy mennyivel életképesebb lenne ez a felállás egy mini-sorozatban. Így ugyanis egyetlen főszereplő sincs megfelelő mélységben bemutatva, amivel a készítők óriási lehetőséget szalasztottak el. A Hét nővér egyébként is tele van unalmas, öntőformával készült karakterekkel, legtöbbjüknek még a nevét sem tudjuk, vagy nagyon hamar elfelejtjük. Ahhoz képest, hogy a film erőssége lehetne a hét Settman-nővér személyiségének bemutatása, Kerry Williamson és Max Botkin forgatókönyvírók csak annyira merültek el a lehetőségben, hogy felskicceljenek négy-öt, ifjúkori angsttal és szexuális feszültséggel telített közhelyet egy átlagos hollywoodi tinifilmből.
Nem véletlen, hogy Noomi Rapace nem lubickol a hétszeresen elrontott Karen Settman szerepében. De a Hét nővér más színészekből sem hozta elő életük alakítását, Glenn Close ripacskodása például kifejezetten idegesítő. A Netflix által felkarolt produkció legfeljebb arra szolgáltat kiváló példát, hogy mozifilmek nem csak a gyártás (és vele a büdzsé, a marketing és a casting) hanem a dramaturgia terén is jelentősen különböznek a tévés változatoktól. És az egész estés játékfilmekkel csak az utóbbi pár évben kacérkodó cégnek láthatóan még mindig sok rutint kell begyűjteniük, mire a nagyvásznon is utolérik a Stranger Things vagy a Narcos sikereit és színvonalát – legyen szó akár saját gyártású, akár forgalmazott filmről.
A Hét nővér ugyan sok dramaturgiai hibát elkövet, de a látványvilág alapvetően nem lenne rossz a rettenetes tévés CGI ellenére sem. Igaz, a környezet néha pont olyan, mint amilyennek a 80-as, 90-es évek sci-fijei képzelték el a 2000-es éveket és ez a nem egységes atmoszféra roppant idegesítő és kizökkentő tud lenni. Az egyébként két címen is futó film első benyomásra olyan, mintha egy vég nélküli disztópikus young adult-regényfolyam első része, ám szerencsére nem ez a helyzet – már ami a folytatásokat illeti. Kerry Williamson és Max Botkin forgatókönyve ugyanis pontosan olyan, mintha összemosták volna Az éhezők viadala óta megjelent összes könyv és film kliséit, amiben persze vastagon benne van a direktor, Tommy Wirkola is.
A film producerei ugyanis valamiért egy olyan rendezőre bízták a filmet, akinek olyan időtlen klasszikusokat köszönhetünk, mint a Boszorkányvadászok vagy a Náci zombik 1-2, az elsősorban paródiákban jártas Wirkola pedig nyilvánvalóan nem volt képes egy komolyabb film levezénylésére. Nem csak az alapvetően ígéretes történettel és főszereplőkkel nem tud mit kezdeni, de a lakásba zárt és „radar alatt” üldözött nővérek klausztrofób helyzetét sem képes izgalmassá tenni. A történetből kifejlődő konfliktusok és a végső katarzis is rosszul vannak kiszámítva, így a tulajdonképpeni fő dramaturgiai csavar nemcsak észrevétlen marad, de teljesen értelmetlenné is válik. Gyakorlatilag mintha meg sem történt volna az elmúlt két óra.
