Őszintén megmondom, mielőtt megnéztem volna a filmet, eldöntöttem, hogy bármilyen is legyen, nem fogom a McDonald’s alapítójáról szóló filmet a mekis kajához hasonlítani. Sajnos ezt a szándékomat hamar fel kellett adnom: Az alapító épp annyira tápláló, gyorsan és könnyen fogyasztható, mint a néhánylejes tömeggyártású hamburgerek, és pont ahogy a legnagyobb gyorsétterem-lánc ételeivel szokott lenni, van akinek ízlik, van akinek nem.
Az év 1954, a helyszín az Egyesült Államok, a milkshake-készítő gépekkel házaló Ray Kroc-nak pedig nem áll jól a szénája, anyagi csőd határán áll, a gépeit nem veszik, felesége elhidegült a folymatosan dolgozó, de tisztes megélhetésnél töbet biztosítani nem tudó munkamániás férfitől. Aztán egy apró, két testvér által alapított és üzemeltetett gyorsétterem nyolcat rendel az eladhatalannak tűnő gépből, ez pedig felkelti Kroc érdeklődését, nyakába veszi az országot, hogy megnézze, mitől áll olyan jól a két testvér üzletének szénája.
Ami ezután következik, azt nagyjából úgy lehet jellemezni, mint David Fincher A szocális hálóját, ha valaki kiszipolyozott volna belőle minden érdekes részt, társadalomkritikai szálat, intelligenciát és stílust. A történet szinte egy az egyben ugyanaz: egy jó üzleti érdékkel megáldott, saját eredeti ötleteivel sikert elérni képtelen szakember gyakorlatilag ellopja egy testvérpár eredeti ötletét és megvalósítását, majd pedig átgázolva mindenkin, agresszív, semmit meg nem bánó stílusával szert tesz az egész cégre, a testvérek pedig töredékét sem kapják meg annak a pénznek, ami nekik járna.
Ami viszont megkülönbözteti ezt a filmet Fincher dramatizált biopicjétől, az az irónia teljes hiánya. A főszereplőről a legelső percben tudni lehet, milyen figura, és az egész film alatt sem történik meg benne semmiféle változás, az pedig külön probléma, hogy Jesse Eisenberg excentrikus zsenijével szemben ebben a fickóban semmi érdekes vagy szerethető tulajdonság sincs. Michael Keaton vélhetőleg sokat készült a szerepre (például zongorázni is megtanult, mivel a valódi Kroc is játszott a hangszeren), de teljesen őszintén ebből semmi nem látszik a vásznon, unottan, szombati pluszprojektként játssza végig a filmet, és bár Keaton képtelen kifejezetten rossz alakítást lerakni az asztalra, ez sem mentheti meg a tökéletesen érdektelenre megírt főszereplőt.
A film talán legidegesítőbb eleme a jellegtelen, mindent a néző szájába rágó zene: szinte egy perc sem telik el anélkül, hogy a szimfonikus zenekar egy-egy jelenet alá ne prüntyögne valami hangulatfestő betétet, hogyha épp elveszítené a néző a fonalat az egyébként rémegyszerű történet rémegyszerű figurái között, akkor is megtalálja a közhely-labarintusból kivezető utat. Némely jelenet még akár hatásos is lehett volna, ha a zeneszerző és a rendező az (amúgy korrekt színészekkel eljátsztott) szereplőket hagyta volna kissé magára érvényesülni.
Itt azonban semmi nincs a véletlenre bízva, ahogy a McDonald’s hamburgereiben mindig két darab uborkaszelet és meghatározott mennyiségű kecsap és mustár van, úgy ebből a teljesen hagyományosra megírt életrajzi filmből (azaz talán találóbb lenne karrierfilmnek titulálni: a főszereplőről szinte semmi többet nem mutat, mint a szakmai felemelkedését) sem hiányozhat némi intrika, egy csipetnyi szerelem, néhány montázs a sikeres időszakról és pár stratégialiag elhelyezett amerikai zászló.
Pedig nem volt ez a jellegtelenség szükségszerű, a Reklámőrültek (Mad Men) már megmutatta, hogy ebben a korszakban számtalan érdekes téma (az amerikai konzumerizmus világhódítása, a reklámok létalakító erejének megszületése, a ragyogásban elvesző átlagember felemelkedése és bukása, a külső szemmel tökéletesen csillogó, belülről velejéig elromlott emberi kapcsolatok) vár tárgyalásra, ahogy a Jobs bebizonyította, hogy egy nem különösebben újító, de jó üzleti érzékkel megáldott megalomániás pszichopata is lehet megvizsgálásra érdemes főszereplő, de ha semmiféle kritikai érzék, iróniára való szándék vagy egyáltalán valódi mondanivaló nélkül kezelik ezt a korszakot és témát, az eredmény nem lesz több, mint egy hétvégi délutánon elfogyasztott, hallmarkos képeslap-film.
Sajnos semmi eredetiség, árnyalt jellemzrajz, érdekes kérdésfelvetés nem terheli meg a néző fejét, azaz gyomrát Az alapítóban, ettől lesz ez a filmélmény hasonlatos a fentebb vázolt kulinárishoz: fogyasztható, ha éppen nincsen más, megbízhatóan ugyanolyan végeredményt várhatunk tőle, mint tucatnyi társától, de jóllakni, vagy tartalmasat, újat keresni ezen ízek között teljesen fölösleges.
