Ha meséről lenne szó, valahogy úgy kezdődne a történet, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy minden szempontból átlagos fiatalember, Morgan Spurlock, egy átlagos amerikai családból, akit a nagyhírű USC egyetem filmes szakja ötször utasított el, és aki most első, nem kis botrányt kavart dokumentumfilmjével szinte bombaként robbant be a köztudatba.

Filmjét, a Super Size Me-t a 2004-es Sundance Filmfesztiválon való debütálása óta (ahol elnyerte a dokumentum kategória rendezői díját) a világ számos országában nagy sikerrel vetítik a mozikban, annak ellenére, hogy a do­ku­mentumfilm sehol nem tartozik a moziba járó közönség ked­vencei közé. Sikerének titka talán abban rejlik, hogy olyan témát boncolgat, amely sokunkat érint. Tanító célzattal, de nem túlzottan didaktikusan, inkább könnyed hang­vételben, sok humorral és iróniával tálal egy nagyon is ko­moly problémát.

Az elhízás a nyugati társadalmakban manapság népbe­teg­ségnek számít, amiért legtöbben a gyorséttermek gomba mód­ra való elszaporodását teszik felelőssé (gondoljunk csak arra, hogy csupán Manhattan szigetén 82 McDonald’s található), ez idáig azonban senkinek sem sikerült perdöntően bebizonyítania, hogy valóban mennyire is ártalmasak ezek az ételek.

A film kiindulópontjaként az a per szolgált, amelyet két ti­nédzserlány indított a McDonald’s ellen, a gyorsétterem-láncot okolva kóros elhízásukért, de elvesztették a pert, mert nem tudták minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a McDonald’s menüjének köszönhetik hatalmas súlyfelesle­güket. A rendező/producer Spurlock arra vállalkozott, hogy utánajár ennek, saját példáján bemutatva, hogy akár egy hónap alatt is mennyi kárt tehet egy egészséges ember szervezetében a már említett gyorsétterem menüje, a villámgyorsan felkúszó felesleges kilókról nem is beszélve. Orvosok, táplálkozási szakértők és személyi edző vizsgálta ki és mérte fel egészségi állapotát a kísérlet előtt és után, valamint az egy hónap során is rendszeres megfigyelés alatt tartották. Az eredmény azonban a szakembereket is meg­döbbentette, ilyen rohamos hízásra és a leletek ilyen mértékű romlására ugyanis legmerészebb álmaikban sem számítottak. Egekbe szökő vércukor- és koleszterinszint, rengeteg plusz kiló, hangulatingadozás, depresszió, függőség stb.

Spurlocknak sikerült tehát perdöntően, a saját jól dokumentált és megkérdőjelezhetetlen példáján bizonyítani azt, amit a két lánynak nem sikerült a bíróságon. Nem csoda, hogy a McDonald’s pár órával a sajtóvetítés befejezése után be akarta tiltatni a filmet, hiszen az elemi erejű csapást mér rá, és kidobott pénzzé változtatja a cég évi 1,4 milliárd dolláros reklámköltségét. A film diadalmenetét azonban nem tudták megakadályozni, talán csak azt bánják már, hogy nem vállalták a szereplést, és sorra elutasították a rendező telefonjait, így az ő álláspontjukat senki sem képviseli a filmben, ráadásul a botrány csak még inkább fokozta a közönség érdeklődését.

Természetesen nem csupán a McDonald’s le­já­ratásáról van itt szó, hanem az amerikai társadalom táplál­kozási szokásainak a feltérképezéséről, ezért számtalan szak­értőt, gyorséttermi perekkel foglalkozó jogászt, iskolai étkeztetésért felelős konyhafőnököt és jó néhány járókelőt is megszólaltat, feltárva a meglehetősen kétségbe­ejtő hely­ze­tet. A jóléti társadalom visszássága ugyanis, hogy Ame­riká­ban költenek az emberek a legtöbbet élelmiszerre, majd, hogy felesleges kilóiktól megszabaduljanak, ismét vagyo­nokat áldoznak különféle, mesés eredményekkel kecsegtető fogyókúrás szerekre.