Ha meséről lenne szó, valahogy úgy kezdődne a történet, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy minden szempontból átlagos fiatalember, Morgan Spurlock, egy átlagos amerikai családból, akit a nagyhírű USC egyetem filmes szakja ötször utasított el, és aki most első, nem kis botrányt kavart dokumentumfilmjével szinte bombaként robbant be a köztudatba.
Filmjét, a Super Size Me-t a 2004-es Sundance Filmfesztiválon való debütálása óta (ahol elnyerte a dokumentum kategória rendezői díját) a világ számos országában nagy sikerrel vetítik a mozikban, annak ellenére, hogy a dokumentumfilm sehol nem tartozik a moziba járó közönség kedvencei közé. Sikerének titka talán abban rejlik, hogy olyan témát boncolgat, amely sokunkat érint. Tanító célzattal, de nem túlzottan didaktikusan, inkább könnyed hangvételben, sok humorral és iróniával tálal egy nagyon is komoly problémát.
Az elhízás a nyugati társadalmakban manapság népbetegségnek számít, amiért legtöbben a gyorséttermek gomba módra való elszaporodását teszik felelőssé (gondoljunk csak arra, hogy csupán Manhattan szigetén 82 McDonald’s található), ez idáig azonban senkinek sem sikerült perdöntően bebizonyítania, hogy valóban mennyire is ártalmasak ezek az ételek.
A film kiindulópontjaként az a per szolgált, amelyet két tinédzserlány indított a McDonald’s ellen, a gyorsétterem-láncot okolva kóros elhízásukért, de elvesztették a pert, mert nem tudták minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a McDonald’s menüjének köszönhetik hatalmas súlyfeleslegüket. A rendező/producer Spurlock arra vállalkozott, hogy utánajár ennek, saját példáján bemutatva, hogy akár egy hónap alatt is mennyi kárt tehet egy egészséges ember szervezetében a már említett gyorsétterem menüje, a villámgyorsan felkúszó felesleges kilókról nem is beszélve. Orvosok, táplálkozási szakértők és személyi edző vizsgálta ki és mérte fel egészségi állapotát a kísérlet előtt és után, valamint az egy hónap során is rendszeres megfigyelés alatt tartották. Az eredmény azonban a szakembereket is megdöbbentette, ilyen rohamos hízásra és a leletek ilyen mértékű romlására ugyanis legmerészebb álmaikban sem számítottak. Egekbe szökő vércukor- és koleszterinszint, rengeteg plusz kiló, hangulatingadozás, depresszió, függőség stb.
Spurlocknak sikerült tehát perdöntően, a saját jól dokumentált és megkérdőjelezhetetlen példáján bizonyítani azt, amit a két lánynak nem sikerült a bíróságon. Nem csoda, hogy a McDonald’s pár órával a sajtóvetítés befejezése után be akarta tiltatni a filmet, hiszen az elemi erejű csapást mér rá, és kidobott pénzzé változtatja a cég évi 1,4 milliárd dolláros reklámköltségét. A film diadalmenetét azonban nem tudták megakadályozni, talán csak azt bánják már, hogy nem vállalták a szereplést, és sorra elutasították a rendező telefonjait, így az ő álláspontjukat senki sem képviseli a filmben, ráadásul a botrány csak még inkább fokozta a közönség érdeklődését.
Természetesen nem csupán a McDonald’s lejáratásáról van itt szó, hanem az amerikai társadalom táplálkozási szokásainak a feltérképezéséről, ezért számtalan szakértőt, gyorséttermi perekkel foglalkozó jogászt, iskolai étkeztetésért felelős konyhafőnököt és jó néhány járókelőt is megszólaltat, feltárva a meglehetősen kétségbeejtő helyzetet. A jóléti társadalom visszássága ugyanis, hogy Amerikában költenek az emberek a legtöbbet élelmiszerre, majd, hogy felesleges kilóiktól megszabaduljanak, ismét vagyonokat áldoznak különféle, mesés eredményekkel kecsegtető fogyókúrás szerekre.
.jpg)
