Egy elgázolt férfi autóban elrejtve, három nagyon szegény, csatornalakó gyerek története, egy tisztes polgár, becsületes családapa, aki rejtett életet él női ruhába bújva, és egy román külvárosi trafik, egymástól nagyon különböző figurák útjának a kereszteződésében. Íme egy kis olvasnivaló ma reggelre, megnéznivaló későbbre!
Kim Seong-hun: Kkeut-kka-ji-gan-da / A Hard Day, 2014, dél-koreai, 111 perc
[szupernóva] Seong-hoon Kim különböző műfaji körülményekkel nehezítette meg főhősének napját. Tempója, akárcsak a film számos mozzanata, a kiszámított és a frenetikus között váltakozik. Messze jobb, mint bármelyik amerikai vetélytársa (ha egyáltalán van olyan), de valószínűleg épp a változatossága miatt kezd annyira szerteágazni, hogy egyszercsak lekapcsol magáról, s erőszakosan nagyobbra mutál, mint amit egyszerű kiindulópontja ígért.
Go Geon-soo napja egy balesettel indul, elüt egy férfit, majd a holttestet elrejti az autóban. Az erre fűződő következmények sora elképesztő távolságig feszíti a filmet. Egyrészt mesteri ujjgyakorlat arra, hogy minél több következmény és bonyodalom fűződjön a kezdéshez, másrészt pedig ebből kovácsolódik a film egyedi személyisége, amely leginkább egy folyamatosan növekedő lavinára hasonlít. Az elején megmutatott balesetet ugyanis valaki látta, aki szüntelenül zaklatja a korrupt főhőst. Go Geon-soo izgalmas, néha börleszki szereplő, már az első jelenetben hibázik és részeg, az ezzel ellenpontozott igazságot kereső személyisége dél-koreai filmhősök viszonylatában teljesen szokványos. Ez mindig egy feszültségteljes és jó működő ellepontot kínál, s azt az érzést, mintha emiatt is egy különleges dísztermében lennék a filmművészetnek. A komikus elemek, akciójelenetek, üldözések, és az alkalmanként drámai mélyítések már szinte túllőnek a végcélon, de úgy beültünkkor körülbelül ezt is vártuk el. Szóval nem teljesen mérsékelt túlzásainak ellenére egy mindent magába foglaló csomag ez, felnagyításai miatt talán picit szét is csúszik, s számomra épp ebben áll a varázsa. (iszj)
Még vetítik: június 6., szombat, Monostor Open Air, 22:00. (O zi grea)
Stephen Daldry: Trash, 2014, brazil-brit, 113 perc
[főtér] Tavaly év közben a Trasht még sokan az Oscar-esélyesek közt emlegették, hisz igaz történeten alapul, egy picit Gettómilliomos, egy picit Isten városa, ráadásul az akadémia lieblingje, Stephen Daldry rendezte, a forgatókönyvet meg Richard Curtis jegyzi, aki tulajdonképpen az összes Hugh Grant-es brit romantikus komédia alkotója. Ráadásul szintén Oscar-jelölt, akárcsak Rooney Mara, aki a film sztárja. Ennek ellenére a film eltűnt, még moziban is alig lehetett elcsípni, nulla buzzal és hírveréssel tűnt el a süllyesztőben. Véletlen lenne? Aligha. A helyzet az, hogy egyáltalán nem kár érte, talán a világnak nincs annyira szüksége még egy lusta, sekélyes és felületes, olcsó megoldásokkal teli, csupán díjakért legyártott „tearjerker” filmre. Curtis forgatókönyve pl. egészen amatőr. A film legnagyobb baja, hogy nincs kiért izgulni: amelyik karaktert megpróbálja felépíteni, azt hol elintézi annyival, hogy a szereplő a kamerába nézve elmondja, hogy nincsenek barátai, a csatornában él, és még beteg is, ráadásul Patkánynak hívják – ennél aljasabb módon nem is utazhatnának a sajnálatunkra és a szánalmunkra –, hol meg szimplán felruházza egy darab tulajdonsággal. Szerencsétlen Rooney Mara egy halál jellegtelen mellékszereplő, aki kedves, de sokkal inkább egy mutatós díszítőeleme az alkotásnak, mintsem egy karakter – ennyire csúnyán rég pocsékoltak el egy ennyire jó színésznőt. A három főszereplő gyerek meg szimplán csak szegény.
De semmi más sincs kidolgozva, a gyerekek kapcsolata kimerül abban, hogy a csatornalakó az elején semleges nekik, aztán például egy jelenetben minden előzmény nélkül megölelik. Ráadásul bár elvileg ez egy thriller is akar időnként lenni – amikor éppen nem szociális dráma, heistfilm, kalandfilm, és számtalan egyéb – , ebben a világban nincsenek következmények. Vagy a deus ex machina, vagy a váratlanul jött lelkiismeret, de egy idő után már-már komikusan kevés fenyegetést jelentenek hőseinkre a helyi diktátor elvileg korrupt és véreskezű kopói. S ami kevés feszültség néhol akadna, Daldry azonnal kiöli a jelenetekből valami halálian öncélú stílusbravúrkodással. Rendre pont ott vágja el a képet, ráküldve valami pörgős-rohanós zenét és vizuális flikk-flakkot, ahol a jobb rendezők még elidőznének, kiaknázva a jelenetben rejlő feszültséget. De vannak szép képek, meg a három brazil srác is természetes a kamera előtt, ezzel ki is fújtak a pozitívumok. Jobb is lesz elfelejteni a Trasht. (vszil)
Vetítik: június 7., vasárnap, Főtér, 21:45; valamint Monostor Open Air, 22:00 (Gunoi)
Mario Fanfani: Les nuits d'été / Summer Nights, 2014, francia, 100 perc
[VERSENY] A polgári középosztály – állítólagos – képmutatásáról, álszentségéről, titkolt „bűnös élvezeteiről” aligha lehet túl sok újat mondani Buñuel remekműve, A burzsoázia diszkrét bája óta. A Nyári éjszakák pedig ismét egy olyan film, amelyben rejtett szenvedélyek bukkannak elő a példás családi élet, a magasra értékelt társadalmi státusz paravánja mögül, és a kettő közti feszültség képezi a film dramaturgiai feszültséggócát. Egy francia város jegyzője, aki otthon példás családapa, hűséges férj és megbecsült helyi notabilitás, szép és művelt feleséggel, cselédlánnyal és vidéki udvarházzal, titokban abban leli örömét, ha nőnek öltözik, háziasszonyi szerepjátékokat játszik, épp az imént említett erdei kúriában. Mindez az 50-es évek végén, amikor a francia társadalom hétköznapjai mögött felsejlik az algériai háború fenyegető árnyéka.
Mario Fanfani rendező lépésről lépésre építi fel a kibontakozó személyes drámát, anélkül azonban, hogy tézisfilmet készítene a transzszexuális szubkultúra sanyarú sorsáról. A transzvesztiták ábrázolásában, paradox módon, egyszerre érvényesül a sztereotipizálás és a normalitásra törekvés: a női ruhákban parádézó figurák vicces, heherésző pojácáknak tűnnek helyenként, akik orfeumokban sikamlós kuplékra vonaglanak a pódiumon, ugyanakkor árnyalt, szerethető karakterek. A főhős valóban példás férj és mintapolgár, aki tisztességgel igyekszik megfelelni feladatainak, és szeretett feleségét sem csalja meg soha – sőt, fonák módon, még ő kéri számon a polgári kötelmeit lerázni igyekvő, az algériai háború visszásságaira a nyilvánosság előtt rámutató nőn, hogy lerombolja társadalmi reputációját. A francia rendező nem ódzkodik a pátosz mozgóképes megjelenítésétől, mégsem csúszik át giccsbe: a Nyári éjszakák forgatókönyvi szempontból mesterien felépített, vizuálisan lenyűgöző film. A burzsoázia elcsépelt témája ide vagy oda, komplex és megindító alkotással állunk szemben – nem lennék meglepve, ha elvinné a TIFF valamelyik (kisebb) díját. (pazs)
Még vetítik: valamint június 7., vasárnap, Győzelem/Victoria, 15:00. (Nopți de vară)
Dan Chișu: București NonStop, 2014, román, 86 perc
[román nap] Úgy tűnik, a román új hullám még mindig nem szenvedett ki teljesen. Bár vannak igen határozott és sikeres próbálkozások – ld. legutóbb az Aferim! című kosztümös történelmi filmdrámát –, amelyek elszakadnak a nyers valóság kapkodó kézikamerával megoldott ábrázolásától, Dan Chișunak például esze ágában nincs szakítani a hagyománnyal. Miért is tenné? A közönség imádja, a mozi zsúfolásig telt a București NonStop tegnapi ősbemutatóján, rázta a nevetés a nézőket, dolgozott bennünk-rajtunk a film által feltartott, nem is olyan görbe tükör.
Ezt a filmet mindenki fogja szeretni, akinek tetszett a Forradalmárok, a Lăzărescu úr halála vagy a 4, 3, 2 (de főként a legelső). A helyszínben ugyanakkor bárki ráismerhet a saját környezetére: ilyen, szürke tízemeletesek között rejtőző, „nonstop” trafikos minden külvárosban előfordul. Az események egyetlen éjszaka zajlanak: a szemközti tömbház lakói jönnek-mennek a kis bolt körül cigarettát vásárolnak vagy kábelt bíznak megőrzésre, vagy telefont próbálnak kölcsön kérni az árustól. Egy kilépni akaró prostituált, egy taxis, egy békülni vágyó, „cigány arcú” szerelmes és sértődött, Monica Bellucci-arcú barátnője, egy házsártos vénasszony, aki kóbor kutyákat etet a szomszédai felháborodására és beteges, öreg, egykori katonatiszt férje, két autós csaló, maga a trafikos – csupa egyszerűen, de hitelesen jellemzett, sztereotipikus figura – élete vesz váratlan fordulatot ezen az éjszakán. Chișu kedves és szerethető filmet csinált, pergő dialógusokkal, nyers és realisztikus képi világgal, optimista végkifejlettel, ami kb. azt a nem túl bonyolult üzenetet sugallja: az emberek márpedig a lelkük mélyén jók. A filmet októbertől fogják vetíteni a mozik, varázsgömb nélkül is megjövendölhetjük számára a sikert. (bk)
Még vetítik: június 5., péntek, Hadsereg Háza, 13:15.
