Rudolf Péter elég nagy fába vágta a fejszéjét, amikor az elmúlt évek egyik legkülönösebb olvasmányának, Fehér Béla Kossuthkifli című regényének adaptálására adta a fejét. Az elvárások joggal voltak nagyok, a jó hír azonban az, hogy a feladatot sikerült viszonylag jól megoldani: a hatrészes kosztümös sorozat – bár a magyar filmkészítés egynémely gyermekbetegségét nem tudta levetkőzni – talán a legjobb, ami mostanság történt a magyar televíziózásban.
Kezdjük tehát az elvárásokkal. A mai magyar film még meglévő közönségének úgy hiányzott egy esztétikai mércével mérve színvonalas, ugyanakkor fogyasztható, a magyar történelmi filmkészítés tradícióihoz méltó, de mai mozgóképes nyelvezettel és szemlélettel megszólaló opusz, mint egy falat kenyér. Legyünk őszinték, ebben a műfajban Várkonyi Zoltán klasszikusai óta nemigen született jelentős alkotás, leszámítva egy-két kiugró kivételt (mint Sára Sándor 80 huszárja), ami azért baj, mert minden ellenkező híresztelés dacára, kosztümös történelmi filmekre van közönségigény – Pálfi Toldi-tervét pedig nemrég kaszálták el, ugyebár. Azoknak a gyanakvása is érthető, akik attól tartottak, hogy Rudolf Péter majd valamiféle 19. századi vadromantikus környezetbe helyezett Üvegtigrist forgat ebből az igen leleményes kalandregényből – vagy kalandregény-paródiából, illetve -parafrázisból, ahogy vesszük. És ezzel el is érkeztünk a vállalkozás egyik legnagyobb buktatójához.
Ez pedig a nyelv. Fehér Béla regényében egy olyan reformkori magyar nyelvet teremtett, amely ebben a formájában vélhetőleg sosem létezett: a korszak nyelvújítás utáni, de a német és latin hatásokat, illetve szerkezeteket erőteljesen őrző nyelvhasználatának végletekig karikírozott változata ez, nyilvánvaló anakronizmusokkal tarkítva (Batykó, a kocsis például a titokzatos, saját maga kitalálta bibapot játssza a kürtjén, a forradalmi szónok pedig azt kiáltja: „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van...”). Nyelvalkotói kreativitása jól tükröződik a nevek szintjén: mert azt még elfogadjuk, Jókain pallérozódott irodalmi ismereteinkkel, hogy valakit Vödric Demeternek, Thalvizer Karolának vagy Schwappach Amadénak hívnak, de az Elepi Kőszál vagy a Dalfalvi Matyiő már olyan névcsinálmányok, amelyeknek a keresettsége felett nem tudunk mosolygás nélkül napirendre térni. Röpködnek a limlomász, a cukkerbakker és hasonló kifejezések, és a nagy kérdés természetesen az, mit lehet ezzel kezdeni egy olyan tévés produkció esetében, amelynek fogyasztói életükben nem beszéltek így és nem is hallottak így beszélni senkit.
A nevetségessé, modorossá válás volt az egyik legnagyobb veszély, amely fenyegette a Kossuthkifli alkotóit, akiknek alapvetően két választási lehetőségük maradt: vagy teljesen lemondanak a Fehér Béla-i nyelvről (megfosztva a szériát eredendő humorforrásától), vagy – és emellett döntöttek, helyesen – megtalálják azt az elbeszélés-keretet, amelyben ez a nyelv nem hat idegennek. Hiszen ha az egész történet elemelt és fantasztikus, és csak nyomokban, pittoreszk elemként használja a történelmi hátteret, akkor bármit elfogadunk tőle: a modorosság vállalt, a cselekményhez inherens módon tartozó stílusjegy. A sztori maga erre kiválóan alkalmas: elvégre ott, ahol egy láda bejgli (azaz beugli) a viszály almája, és vészterhes időkben (1849-ben, a szabadságharc idején járunk!) az ízletes pozsonyi cukrászsütemény egyaránt lehet lázító eszköz (a neve miatt) és titkos császári kémjelentés (egy paranoiás honvédtiszt elméjében), ahol varázsszóra megterülő asztalkák, mesefigurák (pl. Lúdas Matyi), lidércek, kísértetek, dzsinnszerűen megelevenedő mondahősök (Füzegy, a maradék magyar), boszorkánnyá változó cselédlányok, halott testekből kiröppenő lelkek és egyéb túlvilági lények kísérnek egy Pozsonyból Debrecenbe száguldó zöld delizsánszt, ott bármi megtörténhet.
Más kérdés, hogy ez a nyelv hogyan hat egyes szereplők szájából – hát, nem mindig maradunk hiányérzet nélkül. A figurák karikaturisztikus elrajzoltsága azonban tompítja az időnkénti esetlegességeket (hiszen, mint mondtuk, a modorosság és a túlzás a narrációba van kódolva), és sziporkázó karakterekből nincs hiány. Schwappach Amadé őrnagy, az izgága, túlbuzgó hazaffy (Lengyel Tamás), atyja, Ferdinánd, a cinikus labanc spionfőnök (Reviczky Gábor) vagy Vödric cukrász, a történelmi változásoknak kiszolgáltatott kisember (Haumann Péter) már-már sztereotipikus alakjai a magyar nemzeti önismeretnek, akiknek a személyisége és viselkedése a mai fül számára áthallásokkal terhelt ugyan, de nem tolakodóan. Elég arra a jelenetre gondolnunk, amikor a kossuthista és a görgeista tiszt összeszólalkozása szószerint „huszárvágással” ér véget – miközben az osztrák csapatok épp átvonulni készülnek a hídon, amit közösen kellett volna megakadályozniuk...
Ebben a világban a csodák, a varázslatos események szerves részei a mindennapoknak, és ami fontos: a csodák megjelenítése, a bőséggel adagolt számítógépes grafika sem „ugrik ki” az ábrázolt környezetből, a CGI pont olyan, mint ami egy profi stúdiómunkától elvárható. A Kossuthkifli tehát fantasy-elemekkel tarkított, látványos, sokszereplős és sokhelyszínes, kosztümös kalandfilm-paródia, amely rászolgál a 'mágikus realista' jelzőre, de az eastern vagy a road movie műfajmegjelölés is eszünkbe juthat róla. Mit mondhatnánk? Száguldjon tovább a zöld delizsánsz!
(A Kossuthkiflit vasárnap esténként vetítik, közép-európai idő szerint 20:55 órakor, a megújult Dunán. Az összes eddigi epizód megtekinthető online, ezen a linken: www.mediaklikk.hu/musor/kossuthkifli.)
