Ken Loach rendező és Paul Laverty forgatókönyvíró összeszokott párost alkot évtizedek óta. Most két év után térnek vissza a mozikba egy önmagukhoz és korábbi „teljesítményükhöz” képest középszerű filmmel. Melodrámával kevert kosztümös életrajzi drámát kapunk az egyetlen emberről, akit valaha per nélkül kitoloncoltak Írországból.

1932-ben járunk, a gazdasági világválság idején – gyönyörű New York-i archív felvételek helyeznek kontextusba a főcímben. Írország épp túl van az angolok elleni függetlenségi harcain, de még dúl a belső viszály az angolokkal aláírt egyezményeket elfogadók és elutasítók között. Egy csendes ír faluba érkezik haza tíz év távollét után, abból a film elején felhőkarcolókat építő, tengeren túli nagyvárosból Jimmy Gralton. New Yorkból a régi csendbe vágyik vissza, elhagyja a jazztől hangos szalonokat, hogy szülőföldjén túrhassa a talajt, és öreg édesanyjának támasza legyen ismét, a másik gyermek halála után.

Az ír fiataloknak nem túl reményteli a jövője. Még az új kivándorlási törvény is röghöz köti őket, úgyhogy legalább szórakozni vágynak – fogalmazza meg társadalmának kritikáját egy kis, helyi csapat, arra kérve Jimmyt, hogy nyissa meg újra egykori tánctermét (innen a film eredeti címe). Ekkor indul el a „lavina”, ismétlődni látszik a történelem, kiderül, hogy tíz év alatt semmi sem változott, és Jimmy egyenesen halad most már örökre szóló végzete felé.

A helyi lelkész ugyanis nem nézi jó szemmel a táncterem működtetését: az ide járók – gyerektől öregig – nap közben tanulnak, szépirodalmat olvasnak, bokszolnak, énekelnek, politizálnak, esténként pedig az ősi ír népzene és -tánc helyett szívesen hódolnak a jazz és a „dirty dancing”-nek számító swing iránti rajongásnak. A Jimmy kezdeményezésére, közösségi támogatással épült és felújított táncterem a kristálytiszta marxi eszme képviselőjévé, a szabadság, a szabadon gondolkodás, a személyiségi jogok, az egyenlő esélyek szimbólumává válik. Miután egy rossz előérzet nyomán és az előzmények ismeretében megpróbálja finoman eltávolítani a faluból Jimmyt, a lelkek öreg pásztora joggal(?) érzi úgy, hogy a korábban zárt közösségbe betört a kommunizmus és a globalizáció, és kezdi elveszíteni egyháza hatalmát a nyája felett. Hadat üzen hát az összejáróknak, akárcsak egy évtizeddel korábban. Nyíltan kezd prédikálni az összejárók ellen, nyilvánosan megszégyeníti őket a vasárnapi misén.

Mint már említettük, felvillan a történetben a főszereplő és közössége magánküzdelmei mellett egy másik szál is: Jimmyt az ördögtől való kommunista eszmék meggyőződéses hívének tartja taláros ellenfele (és ennek a valóságalapja igen erős lenne, a hajdani James Gralton lelkes aktivista volt), a figura viselkedése miatt azonban szinte teljesen alaptalannak tűnnek ezek a vádak: egyetlen, a történet vonalát durván kerékbe törő beszéden kívül alig van erre utaló jelzés. Nem ez – ti. a ládán elzengett beszéd – az egyetlen mesterkéltnek tűnő jelenet a filmben: az unatkozó fiatalok keretként szolgáló felbukkanásai (különösen a cselekményt indító) is kínosan művi. „Fekete-piros fekete táncot jár” módra forognak a zöld mező közepén fényes nappal (apropó szocreál). A később is vissza-visszatérő folklórműsor talán pillanatokig valóban gyönyörködteti  a szemet-fület, de nem mindig van dramaturgiai funkciója.

James jellemzése egyébként elszomorítóan egysíkú: nagyjából egyfajta arcot képes vágni mindenhez. Nincs alaposan felépített háttere, nem tiszta, miért éppen akkor jött haza New Yorkból (valamiféle traumát sejtünk az elhatározása mögött, de pl. a testvére temetésére nem ért haza). A jelleme mit sem változik a cselekmény során, idealista, makulátlan és unalmas hős, hiteltelen és valószerűtlen figura marad. Mellette áll fiatalkori szerelme, a sótlan és csúnyácska Oonagh, akinek petyhüdt szépsége mögött alig lehet lánykori ragyogást felfedezni. Azok a pillanatok, amelyekben izzania kellene kettejük közt a levegőnek, egyszerűen csak fárasztóak.

Sokkal izgalmasabb szereplő lenne az öreg pap és Jimmy édesanyja: az előbbi szerez is egy kellemes meglepetés-pillanatot a nézőnek a film végén, az utóbbi pedig az egyetlen humoros jelenettel – egy kulcs eltűnése – ajándékoz meg bennünket. Loachnak és Lavertynek pedig jobban áll a humor, mint a pátosz, a skót felföld whiskyseibe több energia, eredetiség és huncutság szorult, mint ezekbe az elnagyolt ír fiatalokba. Érződik, hogy nagy szeretettel és tisztelettel nyúltak a témához, de – talán épp emiatt – az eredmény vérszegény és didaktikus lett, nem tud magába szippantani a gyönyörű operatőri munka, az ábrázolt tájak és a zene ellenére sem.

Úgy hírlett, ez lesz Ken Loach utolsó filmje, aztán tavaly decemberben  – fél évvel a film cannes-i bemutatója után – kolleganőnknek azt nyilatkozta: kipihente magát, talán mégis lesz még Loach-film. Nos, erősen reméljük, betartja a szavát, és nem a Tiltott táncok lesz a brit mester hattyúdala.