Fontos állomásához érkezett Rian Johnson direktor műfajközi kalandozása: az időutazós sci-fitől a neo-noirig szinte mindent magába olvasztó Looper – A jövő gyilkosa invenciózus zsánerelegy, mely sokat és erős kézzel markol.
Bár Rian Johnson rendezőként a múltban csupán két filmet (Beépülve, Brothers Bloom – Szélhámos fivérek) jegyzett, friss munkája korántsem egy határait puhatoló ifjú titánról árulkodik, hanem egy érett gondolkodású és mély műfajismerettel bíró alkotóról. Mindez azért is érdekes, mert a Looper – A jövő gyilkosa minden lényeges ponton elüt a korábbi dolgozatoktól; Johnson eddig sem nagyon konzervált zsánerfilmes utazása során, most sem teszi, új produkciója mégis annyira csiszolt, mintha hosszú fejlődési folyamat állna mögötte. A történet persze zsebkendőnyi helyen is elférne, de Johnsonnak eleve nem is szándéka, hogy a szüzsé szintjén teremtsen valami eredetit, másrészt az időutazós sci-fi módfelett kemény dió, hiszen szője az író bármily gondosan is a fabulát, a nagyérdeműnek szinte mindig lesz oka logikai zsákutcákon és időparadoxonokon keseregni.
A Looper – A jövő gyilkosa viszont éppen e tekintetben mond újat, ugyanis a direktor pimaszul beint a kauzalitás szabályainak, méghozzá nem is akárhogyan: a kávézóbeli szcéna során maga Bruce Willis fejti ki afféle rezonőrként, hogy a racionális okoskodás a film kisvilágában két fillért sem ér. Marad tehát az egyszerű szórakoztatás, ezt a sportot viszont az egész stáb mesterfokon űzi. Az opusz legvonzóbb erénye, hogy meglehetős tudatossággal beszéli a sok esetben gyökeresen eltérő, egymással gyakran nem is kongeniális zsánerek nyelvét, elegánsan, biztos stílusérzékkel házasítva össze a különböző tömegfilmes jelenségeket. Az első játékrész sötét tónusokat kedvelő, ihletett képi miliője, nyomasztó nagyvárosi terei, nyersesége és narrációja a gengszterfilmet és a fekete széria darabjait idézi, ahogy azonban a fiatal (Joseph Gordon-Levitt) és az idős Joe (Bruce Willis) története összeér, a mindaddig tág terű cselekményvilág lassan egy vidéki farmra helyeződik át, és a narratívában is kódváltás történik, ugyanis egy családi melodráma bontakozik ki az ifjú protagonista, Sara (Emily Blunt) és gyermeke, Cid (Pierce Gagnon) részvételével.
Jóllehet a Looper drámaként is tisztességgel pereg, a filmnek mégis az első, urbánus környezetben játszódó része a sikerültebb. Itt a leghatásosabb a közegábrázolás is. Johnson lehangoló disztópiát vizionál: mordállyal masírozó hajléktalanokkal, neonfényes lebujokkal, szűk földalatti járatokban ülésező gazemberekkel tölti meg a jövő metropoliszát, és társadalmi körképe sem derűsebb. A rendvédelmi szervek látszólag „kihaltak”, s közönyösen vegetáló, fakó polgárok lakják e sötét betondzsungelt, ahol az öltözködésben is csupán a bőrkabát és a nyakkendő szimbolizálja az egyéniséget, ám a bűnszindikátus feje (Gary Daniels) még ezek viseletét is nehezményezi. Ugyanakkor szintén az első játékrészben bomlik ki az ifjú Joe életstílusa is: szeretethiányos magánya és hűvös szakmai alázata egyenesen az egzisztencialista bérgyilkos-történetek antihőseivel rokonítja.
Szolid akciókezelés jellemzi a filmet: egyes szekvenciák alatt szinte teljesen szünetel a fegyverdörgés, másszor viszont az alkotókat elkapja a gépszíj, és valóságos tűzesőt szabadítanak a vászonra. Ebből a szempontból kétségtelenül az öreg Joe esztelen mészárlása a Looper csúcspontja: Bruce Willis a Sin City óta nem játszotta ilyen átütő erővel a fegyverropogtató héroszt, s megszürkült akcióhősi renoméja néhány perc leforgása alatt szinte teljesen új fényben kezd tündökölni. (Az akciószcénák voltaképpen akkor számítanak komoly teljesítménynek, ha hozzászámítjuk, hogy a produkció mindössze 30 millió dollárból forgott.) És ha már Willis: az idősödő veterán természetesen meghálálja Johnson bizalmát: mértéktartó, mégis árnyalt alakításán harminc év tapasztalata érződik. Talán a Hatodik érzék óta nem volt képes ilyen makulátlanul helytállni drámai minőségben (is). A kalandban méltó partnere Joseph Gordon-Levitt, aki kontaktlencse és maszkmesteri trükkök nélkül is hitelesen formálná meg „a fiatal Bruce Willis-t”, de a külső segítség kétségtelenül az alakítás előnyére válik.
Rian Johnson harmadik filmje akkor is figyelemreméltó munka, ha a játékidő előrehaladtával fogyatkozni kezdenek az ötletek, és az Ómen ördögi Damienjét idéző Cid történetszála enyhén stílusidegen (nem is beszélve a kissé elhamarkodottan megkomponált fináléról). Az erények bőven elkendőzik a hibákat, s noha lelkiismeretes főhőse végül megfoszttatik oly elszántan kergetett jövőjétől, Johnson számára a Looper – A jövő gyilkosa éppenséggel egy ígéretes jövő kezdete.
