A TIFF-ben az egyik legjobb dolog, hogy régi filmeket lehet nézni azok eredeti hordozójáról, 35mm-es celluloidról, és ez mindig hatalmas élmény, legyen az a celluloid agyonkarcolt, hiányos kópia, mint a pár évvel ezelőtt vetített Vándorrege (Walkabout, r. Nicholas Roeg, 1972), vagy a dobozból épp előszedett, leporolt, restaurált Metropolis.
Az én generációmnak még megvolt az a szerencséje, hogy kiskölyökként, falusi vagy kisvárosi mozik fülledt estéin megtapasztalhatta az eredeti hordozó jellegét, anyagszerűségét, annak mindenféle szépségeivel és fizikai limitációival együtt – például hogy időnként meggyulladt a film, ami noha a vetítés hirtelen félbeszakadásával járt, de utólag rájöttünk: ez csak a filmélmény illékonyságához, efemerségéhez, álomszerűségéhez járult hozzá. Egyrészt ezt az illékony élményt hozzák vissza ezek a csupa mai alkotás közé a programba beszúrt, kakukktojáskodó régi filmek, másrészt – szintén restaurálásra váró? – formanyelvüknek köszönhetően egy letűnt filmtöréneti kor manírjait, túlkapásait és minden báját tapasztaltatják meg végre teljes, sokméteres tündöklésükben a youtube-korszak gyermekeivel.
Hollywood egyik aduásza a saját kontinuitásának megőrzésében az, hogy az amerikai kontinens a filmtörténet kezdetei óta nem szenvedte sem polgár- sem másféle háborúk pusztításait, ezért a celluloid-történelem, hacsak nem tört ki valamiféle stúdiótűz, jobbára érintetlen maradt, s a legnagyobb klasszikusaikból még ma is akad egy-egy „mint condition” kópia. Európa sohasem volt ilyen szerencsés: a világháborúk és etnikai konfliktusok folyamatosan tisztogattak a hamar lobbanó filmes műkincsek között is, legyen az antant- vagy fasiszta országéi.
A Metropolis még ráadásul a cenzorok ollójának martalékává is esett néhányszor, hiszen bemutatója után épeszű ember nem vállalta a forgalmazását, ezért minduntalan belevagdostak, „tegyük pörgősebbé”-felkiáltással (ma sincs ez másképp, kedves Olvasó, csak a filmek már a stúdió kapuin sem jönnek ki, már otthon elvéreznek, ezért a sok director’s cut, unrated edition meg hasonló DVD). A kivágott részek pedig természetesen nem utaztak a film többi részével tovább a többi moziba. Ezért ugyan sohasem tartozott az „elveszett” filmek közé (mint amilyen a Janovics-filmek zöme), és hamar a filmtörténet-könyvek hangosfilm előtti fejezeteinek kötelező része lett, mégis meg „kellett találni”. A minden, számunkra ismert verziónál mintegy 30 perccel hosszabb változatot egy nyomorékká karcolt kópián találták meg Buenos Airesben 2008-ban, ráadásul 16mm-es, némileg megváltoztatott képaránnyal, így állt össze az a verzió, amit ugyan idén február 12-én már levetítettek szimultán módon Berlinben és Frankfurtban a Berlinálén, de azért még a TIFF úgy hirdette, hogy világpremier.
Ha a világpremier alatt Antonio Bras direkte erre a verziója kevert/írt zenéjét értették, akkor igen, tényleg világpremier volt a szombat esti, a kolozsvári Német Kultúrcentrum jóvoltából létrejött vetítés, s be is gyűlt a nép, ahogyan egy világpremierhez illik. Bevallom, arra számítottam, hogy félidőben (mert az is volt a filmnek, ugyancsak mint a régi szép időkben), a 15 perces szünet alatt a közönségnek legalább fele meg fog lógni, de nem: szépen megtöltötték a Republica / Köztársaság mozi szintén restaurálás után kiáltó székeit. A 16-os beszúrásokat leszámítva a kópia gyönyörű, viszonylag éles és kontrasztos volt, nagyszerű élmény így látni ezt a filmet a filmiskola VHS-e után. Bras alája kevert zenéje érdekes kontextusba helyezte a nagymamakorú sci-fit: egyes jeleneteknél bántóan nem talált a képekhez (pl. a film elején, a kiváltságosok kertjében, vagy Hel megismerésekor), máshol ügyesen aláhúzta Fritz Lang monoton, gépies disztópiáját (pl. Maria barlangban való üldözése, vagy a munkás-gyáros-képek). Nem ez az első filmzene, ami a Metropolishoz készült: az idők folyamán többeket megihletett a film, Rambo Amadeustól az Art Zoyd zenekaron keresztül Giorgio Moroderig. Hátha jövőre elhozzák a Nosferatut egy szimfonikus zenekarral, ahogyan azt a kor big budget-filmjei megkívánták...
A film amúgy siralmasan aktuális. Ahogy az egyik jelenetben elhangzik (azaz inzertben megjelenik): ha a gépek leállnak, az embereknek is annyi. És voilá. A vicc az, hogy a film magához képest 100 évet adott, hogy az ember egy olyan szörnyű jövőt építsen fel, ami feltűnik benne: a cselekmény (egyes olvasatok szerint) 2026-ban játszódik, ami amúgy is vésztjóslóan közel van. Ehhez képest ha ma kikapcsolnák a gépeket (és itt most mindenki gondoljon arra a gépre, amelyikre csak akar, talán éppen arra, amiről ezt a szöveget olvassa), akkor leáll az élet. Elfelejtettünk villanyáram nélkül élni, az internetről nem is beszélek.
Egy másik restaurált ajándék az idén a Piros cipellők volt, amelyet egyrészt Hans Christian Andersen hasonló című meséje, másrészt egy valós történet (Szergej Gyagilev, a Cári Orosz Balett alapítója és Diana Gould balett-táncos, későbbi Yehudi Menuhin-né találkozása) ihletett. A film két dolog miatt is izgathatja a közönséget: az egyik az, hogy az Archers duó, azaz Michael Powell és Emeric Pressburger (Pressburger Imre József) írta és rendezte. A brit stúdiórendszeren belül dolgozó két zseni nem működhetett egymás nélkül, mindent ami említésre méltó, együtt készítettek. A másik pedig az, hogy a film a Technicolor-fotográfia aranykorszakában készült, amit restaurálni nem kicsi dolog, de (többek közt) Martin Scorsese jóvoltából már ez is elkészült. Az első tény minőségi, precíz melodrámát jelent, a második pedig harsány, az életnél is élénkebb, gyönyörű színeket.
A film amúgy nem túl eredeti és a Powell-Pressburger duó többi filmjéhez hasonlóan néha giccsbe hajlik, viszont épp ebben rejlik szépsége: formát és tartalmat úgy tudták találtatni, hogy azok kölcsönösen fedik egymás hiányosságait és létrejön valami gyönyörű dolog, jelen esetben egy klasszikus történet művészet és szerelem összeegyeztethetetlenségéről. Ha úgy tetszik: egy szerelmi háromszög tehetség, művészet és élet között – a „házasságszédelgés” pedig ebben a felállásban sem tolerálható... S a topánkák színe így lesz egyszerre ördögi és érzéki: metafora mindenféle, embert felemésztő művészetre, legyen az film vagy balett. Viszont a kitűnő, karcmentesített kópiát csak egy fél echinoxnyi ember láthatta az áldásos májusi záporok miatt. Halló, ha hall engem valaki ott a TIFF-nél: az ilyen egyszeri élményeket ne szervezzétek szabadtérinek!
Restaurálatlan, de attól még pont olyan izgalmas a két, 1931-es iker-Drakula. Az egyiket, a Lugosi Bélásat jól ismerjük (vagy kéne ismerjük), a másik, a latin közönségnek ugyanott, ugyanakkor, esténként forgatott spanyol nyelvű verzió jószerivel ismeretlen számunkra. Egyesek szerint a spanyol még jobb is (ha tényleg jobb lenne, akkor magyarázza már meg valaki, hogy miért Lugosi Béla maradt meg a kollektív emlékezetben Drakulaként), mindenesetre vasárnap este a bonchidai Bánffy-kastélynál lehetett megnézni Gary Lucas gitáraláfestésével, amiből a TIFF-megnyitón kaptunk már egy pár perces ízelítőt.
Hangosfilmnek minek zenei aláfestés? – teszi fel jogosan a kérdést a néző. A válasz egyszerű: ezeknek a nagyon korai, az első hangosfilmek közé tartozó Universal-horroroknak nincs zenéje (ha a feliratok alatt játszott Csajkovszkijt nem számítjuk). Akkor még annyira új és izgalmas volt a színész hangját hallani, hogy hirtelen egy rövid ideig mindenki megfeledkezett az addig bőven ömlő, élő filmzenéről (ja, és költségkímélő módszer is volt). Így aztán most, utólag lehet filmzenét szerezni alájuk, bőven van ahová, ezekben a filmekben sok a dialógus nélküli rész. A Lugosi Bélás verzió alá amúgy a 75 éves jubileumi kiadás ürügyén írt egy nagyszerű zenét Philip Glass, amelyet a DVD-n a Kronos Quartett ad elő. Ugyanezt a kottát animálja meg a kolozsvári Arcadia Quartett másodikán, szerdán a Román Operában fél héttől. Úgyhogy aki lekéste a Lugosi Béla filmklub első vetítését, az most bepótolhatja.
És igen, újra bebizonyosodott: a filmek leginkább filmen érzik otthon magukat.
