A hollywoodi romantikus vígjáték feltűnően megbízható jelenség. Ismétlődő sémákat, és jobbára ugyanazokat az építőelemeket használja fel újra meg újra, minimális változtatásokkal. Ebből legalább két dolog következik: egyfelől semmi komoly trauma nem érheti a nézőt, másfelől a kevés rizikó miatt a történetek általában borzasztó unalmasak. Anand Tucker filmje is pontosan ilyen.
A film főszereplője, Anna (Bostonból) már nagyon szeretné, ha barátja, Jeremy megkérné a kezét, a férfi azonban gyűrű helyett fülbevalót vesz neki, mielőtt Dublinba repülne egy kardiológus-konferenciára. Anna viszont annyira férjhez akar menni hozzá, hogy még Írországba is utána repül, hogy saját kezébe vegye a lány/fiúkérés lebonyolítását. Mindezt egy régi, egyébként valóban létező ír hagyományra alapozza, miszerint szökőévenként egyszer, február 29-én a nők is megkérhetik álmaik férfijának kezét.
Az utazás persze a legkevésbé sem úgy sikerül, ahogy azt Anna eltervezte, és Dublin helyett egy kicsi faluban köt ki. Itt ismerkedik meg a morcos, de jóképű (ez a két tulajdonság elválaszthatatlan e műfajban) Declan-nel, aki aztán szigorúan üzleti alapon kísérgeti tovább a fővárosig. Csakhogy az úton egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ami először kölcsönös utálatot, ám később ugyancsak kölcsönös egymásba szeretést eredményez, micsoda meglepetés. Ilyen, vagy ehhez nagyon hasonló felállású filmekből akár évi 5-6 is jut a hazai mozikba, úgyhogy nem feltétlenül eredeti a történet – de hálistennek a film egy percre sem próbálja meg bebizonyítani ennek ellenkezőjét.
Ezen diagram például remekül összefoglalja azt, amire alapvetően számíthatunk ebben a szituációban. Fontos az is, hogy a főszereplők ellentéte is több mint világos, szinte paradigmatikus kell legyen. A Szökőhév esetében ez ugyancsak remekül teljesül: a pénzes, irányításmániás Anna ellentéte kizárólag egy szegény, régebb álmodozó, de mostanra zárkózott és cinikus ír kocsmatulajdonos lehet. Olyan karakterek kellenek tehát, akik egyből rímelnek a történetre. A film persze hozza az amerikaiak, és főleg hollywoodi producerek fejében (persze a hasonló filmek tanúsága szerint) élő autentikus Európa-képet. A kis ír falu, és lakói ennek megfelelően majdnem mindnyájan részeges bugrisok vagy babonás öregek, az utakon minden előzmény nélkül tehenek tűnnek fel, és persze megállás nélkül esik az eső.
Tulajdonképpen erre és az ezzel járó vonásokra épül a film komédia-része, de éppen az elcsépeltségük miatt igazából egyetlen poén sem állja meg a helyét. Nem is arról van szó, hogy a film buta vagy bugyuta lenne, egész egyszerűen mindenét láttuk és hallottuk korábban már százszor. Persze éppen ezért borzasztó nehéz dolog maradandót alkotni a műfajban. És bár időről-időre Hollywood is meglepheti a gyanútlan nézőt olyan filmmel, amely kizökkenti (vagy ki akarja zökkenteni) a megszokott, biztonságos élményből, nem a Szökőhév lesz az. Sőt, igazából komédiának is csak közepes. Mindez ebben az esetben csak annyit jelent, hogy – ha zajos sikert nem is ér el – de szép csendben szállítja majd a biztos bevételt a stúdiónak.
De a film legfőbb baja valójában nem is az, hogy rossz, a fő probléma sokkal inkább az, hogy a készítők látványosan nem törekedtek arra, hogy egy kicsit is más filmet alkossanak. Épp csak annyit raktak hozzá, amennyi még feltétlenül szükséges, átírták a szereplők nevét és a sztori pedig egy amerikai falu/kisváros, mondjuk Plainville, Kansas állam helyett Írországba került. A karakterek, bár érezhetően pont erre a szituációra vannak megszerkesztve, néhol mégis sántítanak. Épp a főszereplő, Amy Adams esetében a legfeltűnőbb, aki nem nagyon illik a bostoni nagyvilági nő szerepébe, és idegesítő trampliként kényszerül vegetálni. Declan figurája pedig épp csak annyira nem teljesen sótlan és közhelyes, amennyire még elviselhető. Rajtuk kívül más szereplők kidolgozására pedig egész egyszerűen nincs szükség, filmbéli jelenlétük elég, ha jelzésértékű.
Minden elmondottal együtt nagyon is elképzelhető, hogy sokak számára lesz szerethető film, de valószínű, hogy még számukra sem tart ki a lelkesedés annyira, hogy esetleg DVD-n is beszerezzék. Mintha hollywoodi időutazáson vennénk részt, ahonnan a 80-as évek közepe óta áramlanak a maguk konstans egyhangúságában a tökugyanilyen másfél órák.