A film olyan nyugodt tempóval kezdődik, hogy még véletlenül se derüljön ki: az éppen ábrázolt sivatagban háború dúl, vagy legalábbis dúlt. (A ritmus később úgy megváltozik, hogy szinte húsba vág. A jól megrendezett, profin adagolt csatajelenetek provokatívak, a videoklipjelleg bélyeget nyom, majd kezet fog az alternatívval – valljuk be, ez rettentően jól megy ehhez a mozihoz.)

Katonák unatkoznak az árnyékban, fegyverek helyett élces poénok sülnek el, miközben a nap barnít, csak barnít; szép juhászbojtáros kép lenne, ha nem viselne mindenki álltól bokáig high-tech fegyverszerszámokat. „Most lövünk, vagy nem lövünk?" – kérdi tanácstalanul az első jelenet kiemelt katonája, és ezzel a film be is fészkelte magát egy tréfás dilemma melegágyába: jók vagy rosszak-e ezek a rongyos emberek ott a távolban?

De ne mélázzunk el túlságosan a kezdőképen, illetve azon az egyből felismert tényálláson, hogy az Öböl-háborúban a kezdettől fogva volt valami cinikusan tragikomikus. Ennek jegyében a kezdőkép folytatásában az amerikai katonák lelőnek egy báván integető arabot, és amikor a vértől rosszulét kapja el őket, már nyilvánvaló: erről a háborúról annak idején valaki nagyon félretudósított. (A filmet végigkíséri egy sokszorosan Emmy-díjas riporternő fémszálas acsarkodása. Komikus!) Ezek a katonák még nem lőttek semmire és senkire, teheneket robbantanak, unalomból C-4-essel töltött labdácskákra lógyakorlatoznak, és heccből a fejükön hordják az éjszakai harcot megkönnyítő infravörös technikai bigyókat. Dolgukat leegyszerűsíti, hogy egyetlen szerepük van: sivatagba importálni a politikai korrektséget (A film egyik jelenetében az öntudatos feketebőrű tiltakozni próbál az arabok pejoratív megszólítása ellen.)

Maga a történet annyira velős és egyszerű, hogy különleges tehetségre vall, hogy mégis sikerült belezsúfolni több-kevesebb világpolitikát, médiaszatírát, háborúellenes cinizmust, egy nagy adag világfájdalmat és fokozódó hazafiasságot. A film ugyanakkor egyikre se nagyon épít, és talán ebből kifolyólag a film: jó. Amikor a hadtest térképet talál egy bunkerről, mely feltehetőleg Saddam Hussein Kuwaitból lopott aranyát rejti, a négy katona rádöbben, az Amerikai Egyesült Államok zsoldja még háború idején is meglepően kevés, és útnak indulnak megszerezni azt az aranyat.

(A cool-movie vonzatának megfelelően választotta Russell és Siegel azt a három színészt, aki jelenleg a „laza" kategória élmezőnyében lelend: George Clooney-t, aki annyira napbarnított, hogy bármikor lehetne statiszta-arab; Mark Wahlberget, a volt rapper-sztárt, aki valamikor félmeztelen alsótestével hívta fel magára a figyelmet, azóta lebukott az egészen jó színészet színvonalára; Ice Cube-ot, aki szintén nagyon júl mutat fegyverrel a kezében, nem is fogjuk őt soha családregényben látni; és a negyedik, Spike Jonze, aki azért szerepel a filmben, hogy nem-lazaságával ellensúlyozzon, amúgy ki gondolta volna, magánéletében olyan filmeket rendez, mint a Being John Malkovich.)

Ezt a történetet igazán részletezni se kell, a fiúk megtalálják az aranyat, mellé egy csomó kétségbeesett iraki civilt meg katonát, és kiderül, hogy Saddam Husseint nem mindenhol és nem mindenki imádja. Ellenállás nincs, mindenki konfúz, a tűzszünet megkötve, s mintha az iraki katonákat se zavarná igazán, hogy viszik előlük az aranyrudakat: igaz is, mit csinálnának velük a sivatagban? Tüzet? A négy amerikainak döntenie kell: továbbhajtanak az aranyért, vagy pedig csatlakoznak a rebellisekhez, harcolnak egy picit a szabadságért, minekutána humanitárius könnycseppeket hullajtva átlopják friss barátaikait egy biztonságosabb zónába. És mivelhogy az amerikai erkölcsnek megfelelően cselekszenek, ebben a pillanatban nyilvánvalóvá válik, merre halad a cselekmény, és a film: esik.

Hopp, egy pillanat! Klisé!

Kár.