Amikor az európai és amerikai közönség először találkozott a 90-es évek japán horrorfilmjeivel, a hatás sokkoló volt. Az egyrészről Hitchcock lábnyomában egyensúlyozó, másrészről slaggal vért locsoló nyugati horrorok után alapvető újdonságot jelentett az a típusú lélektani rémület, amelyet a keleti rendezők ránk uszítottak. Előbb-utóbb azonban mindenből kifogy a lendület.
Most épp úgy tűnik, hogy az Átok 2. az a pont, amikor a japán horroriskola elveszti az erejét. Illetve dehogy a japán iskola, valójában az Amerikában készült japánhorror-remake-ekről van itt szó. Mire ugyanis hozzánk elér egy-egy ilyen film, addig az már legalább két változatban lefutott Japánban. Így volt ez Koji Suzuki esetében, aki összesen körülbelül hatszor forgatta le a Kör-tematikát, és így van ez Takashi Shimizunál is, aki először 2000-ben forgatta le Ju-on címmel az első két részt, majd 2003-ban Ju-on: The Grudge címmel újból nekifogott a témának – szintén két részben. És végül 2004-ben elkészült az Átok (The Grudge) gyengített, amerikai koprodukciós változata, majd 2006-ban írásunk alanya, az Átok 2.
Nem csoda, ha ennyi hányattatás után már kissé kifáradt a téma. Pedig a lélektani horrorleckét jól megtanulta Shimizu, látszik, hogy álmából felkeltve is tudna még egy ilyet forgatni, de valami mégis hiányzik. Hiába van meg az összes kötelező kellék, az ijesztő, gerjedő zene, a már-már alkonnyá szűrőzött nappali képek, az áldozat mögött lopódzó kamera, a tükörben, fényképen és videón feltűnő lény, hányás, hörgés, miegymás. Minden rendben, csak egy árva önálló ötlet hiányzik. Még a szürke, csapzott hajú szellem is olyan, mintha A körből érkezett volna vendégszerepelni.
De ha az eszközök terén nincs is újdonság, az ember legalább egy fordulatos történetet várna. Csakhogy hiába. Azt hisszük, hogy majd lesz a végén egy csavar, de nem: csak elmagyarázzák, amit már eddig is tudtunk. Az alapvető hiba elsődlegesen talán a felépítésben van. A lélektani horror addig izgalmas, amíg a rettegés tárgya ismeretlen, vagy csak sejthető. Itt azonban már az első negyedóra után premier plánban kergeti a szereplőket a kis szürke izé. Egyszerűen nem kap elég időt a néző, hogy bevonja a cselekmény, és bár kezdetben azért megijedünk, a vége felé inkább már csak mosolygunk azon, hogy kit mikor ér el a végzete.
És ha egyszer kiesünk a történetből, akkor egyre abszurdabbá válik az egész, különösen a kibontakozó alapsztori: hogy a japán ördögűző asszony a kuncsaftokból kiszívott gonoszt a kislányával nyeleti le. Akiből mindez kiszabadul, amikor megöli őt és gyermekét a férje. Na persze. Sok hajánál fogva előrángatott történettel találkozhatunk horrorfilmekben, de ez mindenképpen dobogógyanús. Ráadásul nem magyaráz meg semmit, illetve pont azt nem teszi érthetővé, hogy miért éppen ott és azokat kapja el a hínárhajú lány, akiket. Egyszerűen csak ugrálunk Japán és az USA között, felkészülve arra, hogy a következő jelenetben már megint jönni fog valakiért a gonosz. Azért is zavaró ez, mert a keleti horrorfilmeknek az ilyen céltalan, logikátlan és mindemellett kiszámítható történetvezetés nem szokott a sajátja lenni. Kérdés, hogy a hamarosan elkészülő Átok 3. ezek után merre indul majd…
