Mansfeld Péter, egy budapesti magánfodrász fia, a Rákosi Mátyás Tanintézetben szerzett esztergályos ipari szakdiplomát. Az 1956-os forradalom idején a Széna téri ellenálló csoportot segítette – először el akarták küldeni, mert túl fiatalnak találták, de később gépkocsis összekötőként mégis együttműködött az ellenállókkal. November 4. után fegyvereket gyűjtött össze, és elrejtette őket, hogy elő lehessen venni, ha ismét kitör a forradalom.

A következő években kisebb bűncselekmények sorozatát hajtotta végre: szerszámokat és egyéb tárgyakat tulajdonított el a gyárból, ahol dolgozott, egy autó ellopását követően elfogták, de megszökött. Újabb lopások miatt ismét letartóztatták, és fél hónapos vizsgálati fogságot kapott. 1958-ban egy év börtönre ítélték, de a büntetést három évre felfüggesztették. Később barátaival lopott autókkal terveztek fegyveres rablótámadásokat, majd röplapok terjesztését, és azt, hogy a rendőröktől és munkásőröktől fegyvereket rabolnak, amelyekkel majd újraélesztik a forradalmat. Egy rendőrt fegyvereztek le ténylegesen, Vekerdi Eleket – őt később szabadon engedték. Miután később sikertelenül próbáltak ellopni egy Pobjedát, elfogták őket. A per során Mansfeldet halálra ítélték, majd miután betöltötte 18. évét, kivégezték.

Mansfeld Péterről a 17. kerületben utcát nevezek el, volt iskolájában színháztermet, 2004-ben a Veronika parkban szobrot állítottak neki. 2006-ban pedig bemutatták a Mansfeld – Magasabb szempontból című filmet. A film enyhén szólva konfliktusos közegbe érkezett – ugyanebből a konfliktusos közegből. A magyar belpolitika áldatlan ellentétei 2006 őszén egyszerre cirkuszba illő és tragikus módon tetőztek, az ’56-os forradalom pártpropagandától, uszítástól, zavarosságtól és sértődöttségtől terhes ötvenedik évfordulója pedig mindenre szolgált, csak a hősök felemelésére, az áldozatok megsiratására, s a közösségi emlékezet koherenciájának újjászületésére nem.

Mansfeld Péter egy azok közül az ’56-os áldozatok közül, akikről nem sikerült érvényesen kialkudni, hogy hősként tiszteljük-e őket, és ha igen, akkor mit jelent ez a múltra és a mára nézve. Eörsi László egy tanulmányában arról beszélt, hogy Mansfeldet nem lehet tudatos forradalmárnak nevezni, inkább azáltal vált sorsa szimbólumértékűvé, hogy bármilyen okok miatt került is börtönbe, magára vállalta a többiek tetteit, s az utolsó percig kitartott az eredeti pozíciójánál, ezzel megkérdőjelezve egy egész elnyomó rendszer erejét. Állítása nagy vitát kavart, sokan a nemzet ’56-os mártírjainak gyalázóját látják benne. Az érvek és ellenérvek mögé természetesen pártszimpátiát, a különböző pártok által finanszírozott intézeteket és sajtóorgánumokat kell/szokás odaképzelni.

Mansfeld, mint ’56 legkésőbbi áldozata, akinek 18. születésnapjáig vártak a halálbüntetéssel, már az ötvenes évek végén legendás figurává vált. Az a Mansfeld, akiről a film szól, inkább az ’56-ot a mába nyúló tanulságként elénk táró kollektív képzelet alakja, mint egy történelmi személy. A film nem dokumentumot, hanem történelmi tisztánlátást ígér. Vagyis az igazságot, „magasabb szempontból”, nem úgy, ahogy megtörtént, hanem úgy, ahogyan ma az számunkra katarzist hozó igazságként felismerhető. (A Magasabb szempontból alcím a történeten belül a Mansfeld-ügyért felelős tisztnek érkező telefonhívásokra utal, melyek szerint magasabb – azaz: központi bizottsági, moszkvai – szempontból Mansfeld veszélyt jelent, és nem szabad eltussolni az ügyet)

A katarzis szempontjából vannak a filmmel problémák. Egyszerű, össznemzeti azonosulást serkentő, ünnepi film kíván lenni, különösebb gondolati ambíciók nélkül. Az a közös hang azonban, amelyet egy ilyen „egyszerű” megemlékezés megüthetne, nem létezik, s a rendező a legkisebb erőfeszítést sem teszi arra, hogy 56 emlékezetének problémáit elismerje, vagy hogy kezdjen velük valamit. Érdemes megnézni a film trailerjét a hivatalos honlapon: kis barna szűrős nosztalgiázás, kis magyar színészi hagyomány, kicsit elrontott hollywoodi jelenetek, és még a trailer is unalmassá esik szét, nemhogy a film.

A Mansfeldet játszó Fancsikai Péter – korábbi főszerepe a Tibor vagyok, de hódítani akarok tinifilmnek – Barbi babát megszégyenítő egyszerűséggel ábrázolja a szép, csókos szájú, anyjának jó fia, lányokkal komoly (nem leskelődik a többiekkel, de természetesen rá bukik az első csaj), vallatótiszttel konok ifjút (sajnos csak egyféle konok arcot tud, és a film háromnegyede vallatási jelenet). A forradalmiság kicsit kimarad, de talán majd a vallatók gonoszságából és hatalmából megérezzük, milyen volt az a rendszer, ami képes volt ilyen szép, jóravaló, szexi, komoly és konok ifjakat meggyilkolni.

Az elnyomó rendszer ábrázolásában tényleg vannak érdekesebb momentumok. Cseterki elvtárs központi bizottsági tag vidékről érkezik finomságokkal megrakodva; a bíró krumplis tésztát majszol a kisszobában, míg a terem a fentről már rég előírt ítéletre várakozik feszülten. Eperjes (Bárányos elvtárs) profi mucsai macsó, kicsit rosszul imitált elvtársi szöveggel. Ezért persze inkább a szövegírók felelősek, akik a „banda” tankönyvileg spontán jeleneteitől a vallatásokon keresztül Mansfeld megnyilatkozásaiig gyakran pofára ejtik a történetbe belefeledkezni kívánó nézőt, harmadikos fogalmazások kínjaira emlékeztetve őt.

A film fő szálát talán mégis a vallatásjelenetek jelentik, ahol Fenyő elvtárs, átlag ÁVÓ-s tiszt mérkőzik Mansfelddal. Ha a film a magyar ’56 szimbolikus drámája lenne, itt adott lenne egy rendszerkonform és egy annak ártatlanul és hősiesen ellenálló forradalmár személyiség, orránál fogva lehetne vezetni a nézőt a tanulságig. Ehhez képest a fő hangsúly két tenyérbe mászóan jóképű színész teljesítményére esik, a mutatósan rángó mosolyok és szemöldökizmok mögött valahogy nem jön, hogy bármi egyebet is sejtsünk. Gyenge film, még Maia Morgenstern is csak jól mutat benne, és semmi több. Viszont neki megszívlelendő egy forgatás közben adott nyilatkozata, amely ahelyett, hogy úgy tenne, mintha létezne ’56 közös igazsága, arról a közös feladatunkról beszél, hogy megismerjük és megértsük ’56-ot – azaz mer arról beszélni, hogy nem ismerjük. „Ez a mi történelmünk, ráadásul a történelemnek egy olyan szelete, amit én sosem tanultam az iskolában. ’56-ról most kezdtem el könyveket olvasni.” (a filmhu interjúja).