Lépést tartani a korral és méltósággal megöregedni egyenként is kihívást jelent, de ha az ember egy kifejezetten rá épülő filmben bukja el ezeket, az már több, mint kínos. Kern András legújabb filmjével viszont nem is az a legnagyobb probléma, hogy a kutya sem hiszi el, hogy ez a megereszkedett, 58 évesnek hazudott férfi lenne a különböző életkorú női szereplők számára a vágy titokzatos tárgya; és még csak az sem, hogy mintha megállt volna benne az idő, és csak a kötelező termékelhelyezések emlékeztetnek arra, hogy már nem a 90-es években vagyunk. Hanem az, hogy a megúszásra játszik.
Adott a valós események ihlette Vámos Miklós-novella, a Halhatatlan, amiből Kern és Vámos írtak forgatókönyvet. A film alaphelyzete rendkívül egyszerű: a munkájában és a magánéletében is sikeres sebészprofesszornál súlyos rákot állapítanak meg. Ő pedig ahelyett, hogy kezeltetné magát, úgy dönt, hogy jól megutáltatja magát a szeretteivel és úgy általában a környezetével, hogy könnyebben dolgozzák fel az elvesztését. A terv mesteri, a kivitelezésbe sem csúszik egy hiba sem, csakhogy telik-múlik az idő, a doki pedig mégsem hal meg. Az elfuserált kapcsolatokat meg valahogyan rendbe kéne hozni...
A kiindulópont tehát akár izgalmas is lehetne, ha a várat nem a kényelmes magyar filmvígjátékos hagyományra építve akarnák megint bevenni. Kern hozza a szokásos és biztonságos tüskés, trágár, cinikus, önző, esendő, de legalább kvázi jó humorú figurát, amit tőle persze sokadjára is szórakoztató megnézni. Csak olyan ez, mint a Kapa-Pepe párosnál: az már nem derül ki a vásznon, hogy egyébként milyen színész. A több figurát mozgató jelenetek pedig leginkább bohózatokra emlékeztetnek, amiket fogtak és átemeltek filmre: a tipikus papírmasé szereplők (férj, feleség, após, anyós, kamasz) elbeszélnek egymás mellett, majd kiabálnak egymással – és vége. Jól látszik a színházi rutin, a feladatot simán kirázza a csuklójából a jó nevű színészgárda (Eszenyi Enikő, Liptai Klaudia, Rajhona Ádám, Elek Ferenc, Törőcsik Franciska, Bereczki Zoltán stb.), csak ahogy a bohózati keretek is mesterkéltek a vásznon, ők sem tudnak igazán számottevőt alakítani.
Ez a felemás érzés átitatja a film egészét. Érdekes az alapötlet, adott egy csomó tehetséges résztvevő a színészektől az írón át az operatőrig (Ragályi Elemér), a végeredmény mégsem áll össze csiszolt, végiggondolt egésszé. A szénaboglya szálaiként meredeznek szerteszét a random jelentek: mit keres Kern a Dunánál? Csak azért az egy (jó, kettő) poénért mászott bele? Vagy egy másik röpke snitt csak azért került a filmbe, hogy lezárhassák egy viccesnek szánt trágár mondattal? És mi a helyzet a beerőltetett, melankolikusan elnyújtott képekkel? Az alaphelyzet ugyan természetes erővel hívná meg a drámát is, a komolynak szánt pillanatok mégis felszínesek és súlytalanok, főleg a film második felében.
A doki emberi kapcsolatainak leépítése láthatóan jobban érdekelte az alkotókat, mert a nagy fordulatot követően érdemi cselekmény, dialógus egyre kevésbé van, a lezárásról nem is beszélve. A keserédes jelenetekben pedig – a vígjátéki alaphoz képest műfajidegenül – szinte hallani a Vámos-novella mondatait a képek mögött. Pedig lehetett volna ebből a témából egy igazán rázós drámát is forgatni. Hasonló történettel operált például Sarah Polley Az élet nélkülem (My Life Without Me, 2003) című filmjében, ahol halálos beteg anyaként nem-búcsúzik szívszorító érzékenységgel a családjától és az élettől. Csak az ilyet végighaknizni sem lehet, és nem is ülne be rá az a jó 100 000 néző, ami egy magyar film esetében a sikert jelenti.
Kern András tehát 1997 óta először ismét filmet rendezett annak a fix rajongóbázisnak, aminek már A miniszter félrelép (1997) és a Sztracsatella (1996) is bejött, és egyébként sem szereti, ha a moziban valami megfekszi a gyomrát – és persze zömében LGT-t és Pressert hallgat.
