Richard Lester: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (The Three Musketeers, 1973)

A temérdek Dumas-adaptáció közül az egyik legjobb, olyan legendás színészekkel, mint Oliver Reed, Charlton Heston, Faye Dunaway vagy épp Christopher Lee – és ők csak a mellékszereplők. A szuper ritmusérzék és látványvilág mellett valószínűleg azért tud ennyi év után is működni, mert egy pillanatra sem felejti el nem komolyan venni magát.

Vittorio De Sica: A sorompók lezárulnak (Umberto D., 1952)

Van, amikor csak bőgni akarunk egy jót. Olyankor elő lehet szedni De Sica valamelyik klasszikusát. A neorealista mester úgy játszik a lelkünkön, mint más a csellón. A cselló vonója az Umberto D. esetében pedig egy kis fehér korcs.

Luis García Berlanga: A hóhér (El Verdugo, 1963)

Ha azt hittük, hogy könnyű a hóhérélet (csak egy gombot kell megnyomni, és jön is az állami fizetés, ugye?), akkor nem árt ezt újragondolni.  Főleg, ha valakinek nincs hozzá gyomra, de mindenképp megörökölné az apósa melóját. A hóhér minden klasszikus spanyol fekete vígjátékok legklasszikusabbika az idegesítő hangú, mégis szerethető José Isberttel.

A filmről a spanyol film történetéről szóló cikkünkben írtunk.

Charles Laughton: A vadász éjszakája (The Night of the Hunter, 1955)

Minden jó, ha a vége jó, nem igaz? De csak akkor van igazi hatása az irgalmas, keresztényi happy endnek, ha az azt megelőző másfél óra az ördöggel telik el. Így van ez a A vadász éjszakájában is, ahol két árva gyereket üldöz maga az ördög: Robert Mitchum.

John Carpenter: Csillagember (Starman, 1984)

Mi lehet krisztusibb egy égből pottyant, jóindulatú figura csodájánál, aki csak haza szeretne jutni? Nem, ez nem az E. T., pedig ugyanabban az évben készült. A horrormester Carpenter tőle szokatlan módon teljesen hanyagolja kedvenc műfaja sémáit, és egy érzelmes sci-fi-romkommal dobogtatja meg a retrószíveket.

Kuroszava Akira: Élni (Ikiru, 1952)

Ugyan karácsony nincs benne (mégiscsak Japánról beszélünk), de a film tetőpontja egy megindító, életösszegző jelenet havazással. A filmről többször is írtunk már, legutóbb az anglo-amerikai remake kapcsán: Egy hivatalnok halála.

Joe Dante: Szörnyecskék (Gremlins, 1984)

Jó na, ez igazából többé-kevésbé karácsonyi mozi, legalábbis a cselekmény az ünnepek körül játszódik. Amitől viszont még karácsonyibb lesz: a bennünk rejlő szörnyecskét sem szabadna megetetni éjfél után!

Charles Barton: Bud Abbott és Lou Costello találkozik Frankensteinnel (Abbott and Costello Meet Frankenstein, 1948)

Ugyan az Abbott-Costello komikuspáros simán alulmarad Stan és Panhoz (Laurel és Hardy) képest, azért jópár kacajt ki tudnak csalogatni a nézőből, amikor találkoznak, pardon, belebotlanak a Universal-horrorpantheon több szörnyébe is. A címhez képest itt van még a Múmia, a Farkasember, illetve Drakula is – igen, Lugosi Béla játssza, ezúttal vígjátéki regiszterben.

A Frankenstein-filmekről nemrég beszélgettünk hosszabban podcast-adásunkban.

Tran Anh Hung: A zöld papaja illata (The Scent of Green Papaya / L'odeur de la papaye verte, 1993)

Egy örökbefogadott kislány felcseperedéstörténete, elképesztően érzékien megmutatva, miután egy tragikus sorsú, diszfunkcionális családba csöppen. Ha Hamupikőke-felhangokat érzünk a filmben, az valószínűleg nem teljesen véletlen.

Jacques Tati: Hulot úr nyaral (Les vacances de Monsieur Hulot, 1953)

A zseniális Hulot-széria nyitófilmje nyáron játszódik ugyan, de a vakációs hangulat miatt nagyon is passzol az adventi időszakhoz. No meg, ha mindenkinek ilyen nagybácsija lenne, soha  nem lenne gond a karácsonnyal.

Jaszudzsiro Ozu: Tokiói történet (Tôkyô monogatari / Tokyo Story, 1953)

Egyszerű, sallangmentes, mégis komplex mese arról, hogy milyen sérülékeny dolog is a család. Történet szülőkről, gyerekekről, nagyszülőkről – és menyekről.

A filmről tavaly, Ozu születésének századik évfordulóján írtunk: Két szerény ember akkordja.