Bár alig telt el néhány év, a Házasság olasz módra (1964) után a kritikusok és az esztéták szinte végképp leírták a nagynevű olasz mestert, Vittorio De Sicát. A kiábrándulás nem alaptalan, hiszen Sophia Loren és Marcello Mastroianni fent említett szerelmi párharca után De Sica legfeljebb közepes minőségűnek mondható filmeket adott ki a kezei közül (A boszorkányok), de előfordult, hogy még annál is egy fokkal mélyebbre süllyedt (Szeretők).
Aztán jött 1970, és a rendező egy csapásra rehabilitálta magát a Finzi-Continiék kertjével, ami megnyerte a Berlini Filmfesztivál fődíját, megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart (De Sica negyedik szobrocskája!), és több összeállításban is a 70-es évek elejének egyik legfontosabb filmjeként emlegetik azóta is. Nyilvánvaló, hogy ezen utolsó kitétel nincs kőbe vésve, de annyi bizonyos, hogy jelen alkotás nem mérhető De Sica korai filmjeihez. Minőségi tekintetben ugyan nincs messze tőlük, de stílusát és kivitelezését tekintve homlokegyenest más képet mutat. Ha mondjuk a Biciklitolvajokat egy realista regényhez hasonlítjuk, akkor a Finzi-Continiék kertje egy költemény. Itt már nyoma sincs az olasz neorealizmus jellegzetesen földhözragadt formáinak, De Sica metaforákban és szimbólumokban mesél a második világháború előestéjéről.
A történet 1938-ban kezdődik Ferrarában, középpontjában a vidék egyik legbefolyásosabb zsidó famíliája, a gazdag és arisztokratikus Finzi-Contini család áll, akiknek egy magas kőfallal körülvett, hatalmas birtokon áll a kúriájuk. A politikai élet egyre viharosabb, Mussolini rendeletei egyre kevesebb teret engednek a zsidó származású olaszoknak. Történetünk elején éppen a teniszklubból tiltják ki a két fiatalabb Finzi-Continit (Antonio és húga, Micól), de ők egy vállrándítással elintézik az ügyet, és a családi birtokra invitálják barátaikat, hogy ott folytatódjon a bajnokság. A vendégek között van Giorgio Bassani, a középosztálybeli zsidó fiú, aki már gyerekkora óta szerelmes Micólba. Balszerencséjére, szerelme viszonzatlan marad.
Ez volna az alapszituáció, és ne is menjünk bele mélyebben, mert sokkal fontosabb az a példázat, amit a karaktereken keresztül De Sica elmesél nekünk. A film központi metaforája az a hosszú és magas fal, ami elválasztja a világtól Finzi-Continiék kertjét. Metafora, mert nem egyszerűen csak egy térelválasztó elemről van szó, a fal a szereplők attitűdjét szimbolizálja, a világhoz való hozzáállásukat, ahogy a kertet körülzáró falnál sokkal nagyobb falat emelnek maguk köré. Ott van mindjárt a Finzi-Contini család apraja-nagyja. Műveltek, okosak, befolyásosak, közszereplők, mégsem jut eszébe egyiküknek sem, hogy lépjenek valamit – helyette elfordulnak a veszély elől, és létrehozzák saját kis világukat. Ezt tetézi Micól személyes elvonulása, aki sokkal mélyebb érzéseket táplál Giorgio iránt, mint azt mutatja. De ahelyett, hogy kinyilvánítaná érzelmeit, elmenekül a múlt és a jövő elől egyaránt. Ellenpontként ott van Giorgio apja, a jóval szegényebb, egyszerű polgári életet élő férfi, aki látja, hogy forrong a világ, de szerinte „az olasz fasizmus nem olyan kemény, mint a német.” A fia tudja, hogy ez nem igaz, de őt meg a lány utáni epekedés köti le, és a franciaországi hírek (amik Olaszországba nem jutottak el) haláltáborokról és egyéb szörnyűségekről is csak dacot és nevetést váltanak ki benne, akárcsak a moziban látott filmhíradó.
De nem csak ők, egész Olaszország így reagál. Jól mutatja ezt a könyvtári jelenet. Giorgiót kiküldik a teremből származása miatt, és ő az igazgatóhoz fordul. Az igazgató mentegetőzik, hogy ő nem tenné, de neki családja van, nem ellenkezhet. És ekkor hagyja el válaszként a fiú száját az a mondat, ami a legjobban megvilágítja ezt a helyzetet: „Igen, Olaszországban mindenkinek családja van.” Mindenki magára gondol, a nagy egészet senki nem akarja látni, de ez a minden időben és történelmi helyzetben előbukkanó univerzális probléma csak ábránd – anélkül, hogy elárulnám az egyes karakterek sorsát –, a konklúzió elkerülhetetlen: a világ nem megállítható, akármekkora falat állítunk is elé.
De Sica ehhez a tartalomhoz egy végtelenül egyszerű képi világot párosított. A múlt emlékképeit és Finzi-Continiék privát paradicsomát beragyogja a fény, ami beárad a szobákba, megül az emberek arcán, valami mesebeli tájnak tűntetve fel azt a bizonyos kertet, amiben ugyan néha elered az eső, de az elől el lehet menekülni és kivárni míg újra felragyog a Nap. Ezek a verőfényes képek lágy pasztellszínekkel ötvöződnek, amiben még nagyobb nyugalmat áraszt a kert átható zöldje. Csak később, az idő múltával és a háború közeledtével csökken a fény, hogy egyre többször adja át a helyét a szürkeségnek.
Talán sokan túl egyszerűnek, elcsépeltnek vagy egyenesen szájbarágósnak mondanák a film szimbolikáját, de az összhatás jóval túlmutat az alkotóelemek egyszerűségén. A rendező méltósággal, magabiztos kézzel fejti ki mondanivalóját, hogy a végeredmény egy szép lírai film legyen, a témától megszokott érzelgősség és demagógia nélkül. És ha nem volnának az életműben olyan címek, mint a Biciklitolvajok, a Fiúk a rács mögött, a Csoda Milánóban, vagy A sorompók lezárulnak, akkor ez is bőven elég lenne rá, hogy emlékezzünk Vittorio De Sica nevére. Így viszont csak egy okkal több.