Sikeres európai filmek hollywoodi újracsinálása egyáltalán nem újkeletű dolog, és mostanra egy meglehetősen kiforrott recept alapján készülnek ezek a remake-ek: tartsuk meg a könnyen megfogalmazható alapötletet, vegyünk ki belőle minden kényelmetlenebb részt, az „ismeretlen” színészeket cseréljük le nagy nevekre, adjunk neki egy, az eredetitől bőven eltérő hepiendet, aztán csak várjuk, hogy dőljenek a dollármilliók.
James Watkins legújabb rendezése is hűen követi az álomgyári receptet, ami kapcsán néha azt érezni, hogy a tengerentúliak most jól megmutatják a művészkedő európaiknak, hogy hogy is kell kasszasikert csinálni, szélesebb közönség számára befogadhatóbbá tenni ugyanazt az alaphelyzetet. Watkins ezt az általában csak érezhető hozzáállást egyáltalán nem rejti véka alá a 2022-es dán pszichológiai horrorfilm, A látogatás újracsinált amerikai verziójában, a Szádra ne vedd-ben, hiszen filmje elején főszereplőink találkoznak egy idegesítő dán párral, akiket aztán jól elijesztenek a közös étkezéstől azzal, hogy fennhangon elkezdenek a fenékkitörlés technikáiról beszélgetni. A gyenge gyomrú dánok pedig szépen arrébb is állnak, ami már csak azért is inkább ironikus végkifejlete ennek a pimaszul önreflexívnek szánt helyzetnek, mert valójában Watkins verziója az, ami a gyengyébb gyomrú nézőknek készült.
A látogatás kapcsán annyit minden spoilerezés nélkül el kell mondanunk, hogy bár közel sem egy tökéletes horrorfilm (bizonyos plothole-okat például a Szádra ne vedd igyekszik is kijavítani), ami igazán nyugtalanítóvá és ezáltal felejthetetlenné teszi az eredetit, az a jól eltalált, remek fokozással végigvitt, klausztrofób alaphelyzet mellett leginkább a gyomorbavágó lezárás, ami annyira nem ad válaszokat, annyira anti-katarktikus, hogy még a rendező-írójának, Christian Tafdrupnak is komoly dilemmákat okozott, hogy egyáltalán az legyen-e, ami lett. Végül azonban mellette döntött, mondván, hogy pont ettől nem lesz egy megnyugtató Netflix-termék, amiben minden szépen szájba van rágva.
„...teljes szelídséget tanusítván minden ember iránt” – Christian Tafdrup: Gæsterne / Speak No Evil / A látogatás
Nincs a világon rosszabb dolog annál, mint amikor pusztán udvariasságból sétálunk bele kínkeserves társas szituációkba. Christian Tafdrup sokkoló filmje erre játszik rá, eszméletlenül szemét módon.
Azt sejteni lehetett, hogy hollywoodi kezekben az eredeti befejezésnek mennie kellett, úgyhogy megnyugodhat mindenki, aki csak a tartós traumákat okozó lezárás miatt nem kedvelte az alig két éves, néhányszereplős kamara-horrort, Watkinsnál minden el van magyarázva, minden szál el van varrva, a szánalmas hétköznapi átlagemberekből mindenki fegyverforgató akcióhőssé lesz avatva.
A film alaptörténetén viszont keveset változtattak a tengerentúli alkotók, ami még inkább Tafdrup alkotásának erejét dicséri: a film nagyjából háromnegyedéig szinte snittről snittre, mondatról mondatra ugyanúgy történik minden, mint A látogatásban. Adva van egy házaspár, Ben (Scoot McNairy) és Louise (Mackenzie Davis) Dalton, akik Agnes nevű lányukkal (Alix West Lefler) vakációznak éppen Olaszországban. Itt megismerkednek egy szintén háromtagú családdal, Paddy-vel (James MacAvoy), feleségével, Ciarával (Aisling Franciosi) és fiukkal, Anttel (Dan Hough). A rámenősebb brit házaspár szinte rátukmálja magát a visszahúzódóbb amerikaikra, és meghívja őket egy idillinek igérkező hétvégére a vidéki házukba. A Dalton-család főleg udvariasságból elfogadja az szinte ismeretlen trió meghívását, és hamarosan kezdetét veszi az elején csak bosszantó félreértésekkel tűzdelt, később lidércnyomásossá váló hétvége.
Annak ellenére, hogy a remake története szinte egy az egyben rekreálja a jórészt Hollandiában játszodó dán eredetiét, az egyes jelenetek és karakterek teljesen más hangsúlyokat kaptak. MacAvoy Paddy-je például egy sokkal sztereotipikusabb alfahím, mint Fedja van Huet Patrickje volt, sokkal egyértelműbben a mindenkit elnyomó, incel inluenszer-közhelyeket puffogtató antagonista karikatúrája. A Karinból (Karina Smulders) Ciarává lett feleség ezzel együtt sokkal erőtlenebb karakter, és nem igazán tudja eldönteni a film, hogy alávaló tettestársként vagy szenvedő áldozatként akarja-e bemutatni. Louise, a jelenlegi hollywoodi trendeknek megfelelően egy életszagú nőből (Sidsel Siem Koch) tettrekész, határozott, szinte minden téren tökéletes hősnővé avanzsált, aki még hűtlenségével is a maga igazát bizonyítja. De a legrosszabbul mindenképpen a tesze-tosza családfő járt, hiszen amíg Morten Burian Bjørnje egy, a nyugat-európai kényelmes jólétének mögöttes céltalanságától szenvedő, szánandó, de nem szánalmas karakter, addig Scoot McNairy Benje a játékidő kilencven százalékában gyakorlatilag észrevehetetlen, gyáva emberi roncs, aki aztán hipp-hopp önfeláldozó hőssé változik.
Mindezek ellenére összességében mégsem egy rossz film a Szádra ne vedd, főként az alapanyagul szolgáló forgatókönynek köszönhetően. Watkins egyes jeleneteket ügyesen áthangolt nem európai nézők számára is érthető, közönségbarátabb hangulatúra, és bár kérdéses, hogy mennyire szándékos a lezárás szinte vígjátékszerűen eltúlzott volta (legalábbis az általam látott vetítésen a közönség nagyrésze leginkább kacagott az utolsó jeleneteken), az áthangolt, újracsinált előzményekkel együtt kifejezett összhangba kerül az átírt finálé. A szépen fényképezett angliai tájak is megfelelően helyettesítik a holland vidéket, és bár maguk a karakterek lényegesen kevésbé érdekesek, a szülőket alakító színészek itt is beleadnak apait-anyait.
Aki pedig esetleg az eredeti megtekintése nélkül ülne be a Szádra ne vedd-re (ezúttal egyáltalán nem baj, hogy az eredeti angol cím eltérő fordítást kapott a forgalmazótól, hiszen tényleg két merőben eltérő jellegű filmről van szó), az valószínűleg jobban fog szórakozni rajta, mint az, aki számonkérné egy Blumhouse-horrortól az európai eredeti hangulatát, árnyaltságát, többletjelentését és emlékezetes, húsbavágó lezáratlanságát.
.jpg)
