Június 6-án, reggel 6-kor születni baljós előjel – legalábbis a hollywoodi gondolkodásmód szerint. Nem is születhet más ekkor, csak az Antikrisztus. Főként ha nem hivatalos adoptáció során egy nagyhatalmú amerikai diplomata gyermekévé lesz, hogy öt év múlva a dúsgazdag Thorn-dinasztia történetét titokzatos balesetekkel, egyre bizarrabb tragédiákkal árnyékolja be. Hogy aztán nevelőanyját őrületbe és halálba kergesse, nevelőapját pedig a rendőrök pisztolya elé, amikor az megszentelt tőrökkel készül leszúrni őt.
A kis Damien számára a következő állomás a még gazdagabb, mamutvállalatot vezető nagybácsi családjának behálózása – évekkel később, már kamaszkora küszöbén, identitására rádöbbenve: aki nincs vele, az ellene van. Második nevelőcsaládjának sorsa is megpecsételődik. A felnőtt, lassan krisztusi korba lépő Damien már kisebb világuralmat tudhat magáénak, szolgák hada lesi a parancsát, és tényleg nagy a tét: Jézus Krisztus második eljövetelét modern kori Heródesként kellene megakadályozni. Mégis hiábavaló az igyekezet: a Damien titkát ismerő szerzetesek közreműködésével a Fenevadat is utoléri a végzet. A horrorfilm-történelem alighanem legnagyobb karriertörténete Damien Thorné. Más monstrumok (Jason, Freddy, Chucky) bűnlajstroma persze nem is nevezhető pályafutásnak, legfeljebb az áldozatok számában licitálhatnak egymásra, nem a politikai és gazdasági ranglétrán való előretöréssel.
A hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig ívelő Ómen-trilógia avatta föl Damient a ördögábrázolás kultúrtörténetének egyik megkerülhetetlen figurájává. Azóta találkozhattunk lányával, Deliával is – habár a nosztalgiázásnak szánt Ómen IV – Az ébredés csak a rémfilmtermelés ipari logikájával igazolható, nem a koncepció továbbfogalmazásával. Most azonban éppen ez várhat ránk: hogy Hollywoodban újra piacképessé vált az olyan rémtörténet, ahol egy gyermek kerül misztikus események középpontjába (Hatodik érzék, A kör 1–2, Godsend), elvezetett oda, hogy készül az Ómen remake-je is. Kérdés, hogy a Damien-történet képes-e olyan erővel szólni, mint egykoron: beletalál-e a nézők félelmének közepébe?
Ördögi karrier
Az eredeti film ugyanis nemcsak egy volt az újraéledő stúdióhorrorfilmek sorában, hanem az áramlat egyik alappillére, pontosabban az ördögfilmek hármasfogatának időben legkésőbbi mestermunkája. Ezek az ördögfilmek egyúttal prominens képviselői egy másik élménynek is: a természetfeletti hatalmat birtokló gyermektől-kamasztól való rettegésnek. Roman Polanskitól a Rosemary gyermeke a pszichológiai terror remeklése, ami nem a misztikus háttéren áll vagy bukik; a film inkább nyitva hagyja, hogy Rosemary paranoid félelmeinek igazat adhatunk-e vagy sem. William Friedkin Az ördögűzője nemcsak sátánhorror, hanem a személyes démonokkal való birkózásnak mindenekelőtt pszichológiai, kisebb részben teológiai rémdrámája. Richard Donner Ómenje nem olyan kifinomult és sokrétű, mint az elődök; hozzájuk hasonlóan mégis egyértelműen kiállta az idő próbáját.
Az Ómen inkább stílusában, formailag remekmívű: Donner magabiztos rendezését, az operatőr Gilbert Taylor teljesítményét és legfőképpen Jerry Goldsmith grandiózus, hátborzongató (kórus)muzsikáját tanítani lehetne. Ehhez képest elbeszélésében kevesebb az invenció, a számos rémtörténetet meghatározó felfedezés-bizonyítás-szembeszállás narratívája mind a Rosemaryben, mind Az ördögűzőben érvényesült már, ráadásul mindkettőnek külön érdeme az ambiguitás, a tisztázatlan rejtélyek, a hiátusok megtartása – az Ómen állásfoglalása várható, nem okoz igazi meglepetést. Ami viszont markáns különbség az elődökhöz képest, az a történetben rejlő extrovertáltság: míg Rosemarynek vagy az ördög által megszállt Regannak és családjuknak privátdrámája volt a lidércnyomás, addig Damiennek a Gregory Peck játszotta nevelőapa révén ott a politikai háttér. Bár az első Ómenben a politikai szféra a rémdráma kibontakozásában nem játszik meghatározó szerepet, mégis feltételezhetően ez az események egyek végcélja – a legutolsó kép, amikor Damien az amerikai elnök mellett áll szülei gyászszertartásakor, éppen ezt húzza alá. A Damien – Ómen II viszi tovább ezt a gondolatmenetet.
Jóllehet ez utóbbit, Don Taylor rendezését azzal a váddal szokták elmarasztalni, hogy megismétli az első rész narratíváját, csak felületesen nézve helytálló ez a kifogás. Az Ómen II valójában a legjobban sikerült horrorfolytatások egyike, ami ha stilárisan-formailag nem is éri el az alapfilm színvonalát, más tekintetben le is körözi. Alacsonyabbra teszi a mércét, de maradéktalanul teljesíti, amit kitűzött. Ráadásul a formai megvalósítás sem minden aspektusból marad alul: Jerry Goldsmith továbbgondolta, finoman bővítette Oscar-díjas zenéjét, s talán még zseniálisabb lett, mint először. Hogy az Ómen II valamivel kevésbé elhasznált narratívát tartalmaz, mint az Ómen, az egyrészt a filmbeli új szituációból, másrészt magából Damien figurájából vezethető le. A folytatás alaphelyzete ugyanis egészen eltérő információs stratégiát követ: mi, a nézők, tudjuk, amit a főbb szereplők még nem (korábban együtt nyomoztunk Mr. Thornnal – szereplő és néző informáltsága tehát egybevág). A fiú nem vér szerinti rokon, és még ha csak ennyi lenne vele a probléma.
Ekként az Ómen a nagykövet drámai vétségének bűnhődéstörténeteként is fölfogható, amennyiben a nem hivatalosan magához vett gyermek a dinasztia nemezisének bizonyul; az Ómen II pedig a hit és racionalitás küzdelmének, illetve a kikényszerített döntéseknek rémdrámája lesz. A filmbeli családtagoknak, Richard és Ann Thornnak, továbbá Damien unoka/mostohatestvérének az egyre sokasodó bizarr események, a múlt tisztázatlan borzalmai és a beavatottak általi figyelmeztetések alapján kellene azt az abszurd következtetést levonniuk, hogy Damien a Sátán fia. A kételyből folyamatszerűen lesz bizonyosság, és az ebből fakadó döntés szétszaggatja a működőképes családot, elhozza valamennyiük végzetét. Először Mark, a testvér fordul el Damientől, s mert nem hajlandó csatlakozni hozzá, vesznie kell; végül Richard venné kézbe a misztikus tőröket, likvidálandó Damient, de Ann, hogy megvédje mostohafiát, bárki legyen is, férjét szúrja le velük – s végül Damien még őt is a halálba taszítja. Damien oldaláról identitásának fölfedezése saját személyiségfejlődését ruházza föl újabb távlatokkal – a film a serdülőkor kezdetét egybeköti a diabolikus személyiség vállalásával.
Hasonlóan Az ördögűző koncepciójához, ha Regan megszállottságát a kamaszkori biológiai változások durva allegóriájaként fogjuk föl. A serdülők mint ördögök? Csakhogy míg Regan története testi-lelki pokoljárás, addig Damien számára energiákat szabadít föl, belépőjegy a felnőttek világába. A fiú ugyanis innentől kezdve olyan helyekre nyer bebocsátást, ahová nincs bejárása gyereknek: a gazdasági és politikai hatalomról van szó. Szövetségesei, a katonai akadémián megismert ezredes és a nagybácsi élelmezési vállalatának vezetőjévé avanzsáló mérnök segítségével a világra kiterjedő földszerzési manőverekbe kezd – itt kezdődik hát a muníció megalapozása a világuralom átvételéhez. A bibliai utalásokat vizsgáló értelmezések szerint a filmbe az Apokalipszis Négy Lovasa közül kettő belefért: az emlegetett szövetségesek volnának a Háború és az Éhínség megtestesítői. Míg Damien az első részben passzív, csak megtörténnek körülötte az események, nincs beleszólása a dolgokba, a második fejezetben aktívvá válik, ő dönt, ki maradhat és kinek kell örökre távoznia. Ezért is alcíme a filmnek a Damien, kiemelve központi szerepét. Alakjában még némi tragikus szikrát is felfedezhetünk: testvérének megadná a lehetőséget, hogy tartson vele, és a visszautasítás miatti fájdalom valódi, nem a felnőttvilágnak szóló mimikri. A teljes elmagányosodás, a hatalom patológiája felé vezető első lépéseket teszi meg itt Damien, ami majd a harmadik részben tetőzik.
Bárcsak mondhatnánk, hogy a trilógia záró darabja beteljesíti az első két film ígéretét, de sajnos 1981-ben, A végső összecsapásban (Graham Baker) Damien mozikarrierje kínos véget ért. Így megmarad az Ómen a leghátborzongatóbb, az Ómen II a legfondorlatosabb epizódnak; az Ómen III csak a kudarc címére pályázhat. Az első két rész a hetvenes évek közepén csúcspontját elérő modern horror érájában született, amelynek egyik lényegi mozzanata volt a család intézményének és a gyermeki ártatlanságnak és ártalmatlanságnak a megkérdőjelezése. A harmadik rész szerencsétlen módon már kiesik ebből a körből, s nemcsak a horror számára inadekvátnak mondható nagypolitikai miliő, hanem konzervatívnak tetsző vagy kifejezetten avuló fogalmazásmódja miatt. A nyolcvanas évek eleje, az olyan önironikus és játékos, ezzel együtt kifejezetten durva rémmesékkel, mint a Gonosz halott, az Egy amerikai farkasember Londonban vagy Az éhség a műfajnak a posztmodern felé tendáló evolúcióját jelezte, ahol minimum idegennek hat egy öltönyös, hipnotizáló Antikrisztus-figura.
Csakhogy az Ómen III pontosan az utóbbi karaktert választja magának. Damien Thornt Sam Neill alakítja – első nagy szerepe volt, és nem rajta múlt, hogy méltatlan befejezéssé lett a film. A Fenevad uralmának alkonyán találkozunk Damiennel, aki apokrifcitátumokkal igazolja hívei előtt: lejárt az idő, közeleg Krisztus visszatérése, mégpedig ott, ahol Thorn gyerekkorát töltötte (Londonban). Damien tehát minden követ megmozgat, hogy nagykövet legyen (elődjét öngyilkosságba kergeti) és hogy a Megváltó reinkarnációját likvidálja (alattvalóival minden fiúcsecsemőt meggyilkoltat). Eközben föl kell vennie a harcot a vesztére fölesküdött tizenkét szerzetessel is, akik Megiddo szent tőreivel vadásznak rá. Damien markáns, jól kidolgozott karakter, mégis kevesebb, mint amennyit az Ómen II borzongató záróképe ígér: nem kozmológiai titkokat ismerő numinózus Fenevad, csak egy a politikai spekulációk fenevadjai közül; taktikus vezér, úgy a vállalaté, mint a híveié, de nem hinnénk el róla, hogy a Sátán földi helytartója, ha nem erről szólt volna az előző két rész. Blaszfém szónoklatokat intéz a háza padlását dekoráló Krisztus-szoborhoz, ennél több teológiai dimenziója nincs karakterének. Mégis több ez, mint amennyi a szerzetesekből verbuválódott, Rossanno Brazzi főpapja által vezetett kommandónak van. Hiteltelen szereplők, akiknek kificamodott logikával összetákolt halálával többet foglalkozik a film, mint egy épkézláb cselekmény kibontakoztatásával. Damienre egy minden várakozást alulmúló fináléban sújt le a végzet, még csak nem is Isten szolgái által, hanem riporternő-szeretője szúrja hátba, miután Thorn az ő fiát is megölte. Emlékezetes viszont a zárómondat: Damien hörgi, mielőtt végleg összeesne és elterülne a templomköveken: „Názáreti! Nem nyertél semmit…!”
A megváltás elmarad
És csakugyan: a tíz évvel későbbi televíziós felmelegítés, az Ómen IV olyan világot mutat, ahol semmi nyoma nincs annak, hogy Jézus Krisztus visszatért volna. Kiégett, szennyes helyen járunk, ahol a gyermektelen York házaspár (szintén befolyásos politikusok) ki mást fogadna örökbe – tudtán kívül persze –, mint Damiennek a riporternőtől született lányát, akit Deliának neveznek el? A megváltás tehát elmaradt, s a film végén újra a Gonosz diadalmaskodik: a temetőben, ahol az igazságot hiába kiderítő, őrültnek hitt anyát helyezik végső nyugalomra, lefelé fordított keresztet formáznak az utak (legalábbis a szellemes képkivágás segítségével). Delia York útjáról valószínűleg sohasem hallunk többet, Damien viszont újra közeleg: az Ómen 666 premierjét június 6-ra tervezik. Az írás elején már föltettük a kérdést: lehet-e újra félni a rossz, nagyon rossz kisfiútól?
Természetesen egy készülő filmről annak befejezése előtt értekezni, pláne ítélkezni meglehetősen tét nélküli vagy egyenesen értelmetlen dolog, néhány információ birtokában azonban lehet prognosztizálni egyet s mást. Az, hogy a készítők alacsonyabb korhatár-kategóriát céloztak meg (PG-13 az eredeti, felnőttek számára szóló R helyett), az alapfilm bizarrériájának kiherélését rejti magában, és a szereposztás sem ígér túl sok jót. Gregory Peck szerepét Liev Schreiber vette át, aki minden rokonszenvünk ellenére sem vetekedhet Peck talentumával és karizmájával, a feleség szerepét pedig a tinisztár Julia Stilesnak adni miminum ízlésborzoló döntés. Egy sajátos önreflexív gesztus is akad viszont a stáblistában: az egykori dadát most az egykori Rosemary, Mia Farrow kelti életre. Lehet fogadásokat kötni, hogy ez bővítheti-e a film piros pontjainak listáját, vagy Farrow részéről ez egyfajta „még mindig itt vagyok”-jelzés, olyan önkizsákmányolás, amire Bette Davis és Joan Crawford vállalkozott (közös pszichothriller-sikerük, a Mi történt Baby Jane-nel? után olcsó horrorok matrónáiként riogatták a nagyérdeműt – az önparódia felé közeledve). Óment nem lehet elképzelni a Goldsmith-futamok nélkül – s úgy tűnik, nem is fognak hiányozni a filmből.
Tekintve azonban, hogy az Ómen IV zenéje is az első és a harmadik motívumaiból építkezett, mégsem hozott értékelhető eredményt, ettől a dimenziótól nem kell különösebben sokat várnunk. Mellesleg közelebb esik hozzánk ez a film, mint gondolnánk: bár eredetileg Budapesten készültek forgatni, végül Prága realizálódott helyszínként – ebből még lehet figyelemre méltó többlet: ami London volt az eredetiben, az talán ehelyütt, a város sajátosságaiból adódóan lehet groteszkebb és félelmetesebb. Reménykedjünk.
Az esetleges erényekkel együtt az Ómen megint csak azoknak a klasszikusoknak a listáját gyarapítja, amelyek áldozatául estek az újrafogalmazásnak. Gus van Sant 1998-as Psycho-verziója óta az a gyanúnk: nincsenek tabuk. A remake-ek áradata pedig csak folytatódik, egy-két éven belül számíthatunk A köd, a Madarak, Az országút fantomja, a Nővérek, Az utolsó ház balra, A dombnak szeme van és a Fekete karácsony új verziójára. Az újrák, sikerültségüktől függetlenül, egyetlen filmfogyasztási előnnyel mégis járhatnak: az eredeti művek felé kalauzolnak bennünket, olyanok felé, amelyek kiállták az idő próbáját. Az Ómen és a Damien – Ómen II éppen ilyen.
