Cinkos nevetések, rövid felhorkanások és fölényes kacajok töltik be a sajtóvetítés mozitermét. Nem indokolatlanul, hiszen Giuseppe Capotondi új filmjének első jelenetét a művészek örök, láthatatlan riválisának, a kritikának címezte.

A Ruben Östlund hasonló témájú Négyzetéből ismert Claes Bang egy James Figueras nevű művészettörténész szerepében tetszeleg egy biedermeier bútorokkal berendezett könyvtárban, előadást tartva a kritikus erejéről. Csattanóra épülő monológja hiába olcsón hatásvadász, a közönséget képező amerikai turistákkal együtt mi is egytől egyig bevesszük. Az igazi átverés pedig még csak el sem kezdődött.

A velünk született tehetség mítosza egy sokat ábrázolt, évszázadokra visszanyúló téma. Már a négyévesen etűdöket játszó Mozart zsenialitása is nagy vitákat váltott ki – szorgalmas, de középszerű vetélytársával, Salierivel való viszonyából Milos Forman készített filmet. Capotondi Charles Willeford regényét adaptálva indul el a művészet és a kritika közti vékony vonalon, és amikor szintén erre a zsenialitás versus szorgalom problémára lyukadna ki, kifejtés helyett hirtelen teljesen más irányba tereli a narratívát. Főhőse, az exhibicionista Figueras milánói előadásának turistái között feltűnik egy őt titokzatosan kémlelő nő (Elizabeth Debicki), akivel rövid flört után az ágyban, majd nem sokkal később egy gazdag, Joseph Cassidy (Mick Jagger) nevű műgyűjtő rezidenciáján kötnek ki. Az ártatlannak tűnő meghívás mögött komoly, és meglehetősen erkölcstelen üzlet bújik meg. Ugyanis rövidesen kiderül, hogy Cassidy birtokán él és alkot Jerome Debney (Donald Sutherland), egy ikonikus posztmodern festő, aki évek óta inkognitóban dolgozik, Cassidy pedig Figuerast bízza meg egy képének elrablásával. A műkritikus nem fogadja kitörő örömmel a lehetőséget, de nincs választása: a gátlástalan műgyűjtőnek megvannak az eszközei, hogy anyagilag és erkölcsileg is porba tiporja őt. Így indul el a főhős pokoljárása, melynek végén passzív értelmezőből művésszé válik – a lehető legerkölcstelenebb módon.

Figueras és a szőke Berenice közötti játékos flört gyakran esztétikai vitába torkollik, mégsem kerülnek közelebb egymás megismeréséhez, sőt, akárcsak Kiarostami Hiteles másolatában, néha nehéz eldönteni, hogy tényleg idegenek, vagy már ismerik egymást valahonnan. Viszonyuk a kétségbevonható értékű festmény ellopással egyértelműsödik, és itt vált a film is sejtelmes művészfilmből thrillerré. Figueras kilép a karakteréből, az addig femme fatale-nak tűnő Berenice pedig ártatlan, tehetetlen áldozattá válik, ahogyan a meglopott festő is. A főhős egyszerre teremt és rombol, amíg a saját bőre megvédése arra nem kényszeríti, hogy maga is művésszé váljon. Megfesti a Debneytől ellopott üres vásznat, aláírja a festő szignójával, majd bestsellerré váló könyvében saját művét elemzi. Ez a gesztus a rendező művészetről szóló ars poeticája is lehetne, mely szerint minden mű személyes tükör, sokszor saját magunkat látjuk benne. Figuerasnak pedig nagyon nem tetszik, amit lát.

A műfaji vágányok közti elcsúszás viszont furcsa módon jól áll a filmnek, ha elhisszük, hogy ez az „okoskodó” művészfilm kissé klisészerű, sok ok-okozati lyukkal tarkított, B-kategóriás thrillerré vedlése egy tudatos, jól végiggondolt alkotói döntés. Mintha Capotondi filmje saját farkába harapna, önmagát kiáltva ki dilettásnak, vagy éppenséggel amatőrnek. A főszereplők karakterfejlődése is hasonló logika szerint épül: végül a titokzatos Berenice valójában nem is olyan titkozatos, a műértő Figueras pedig korántsem ártatlan, a befejezés tükrében mindketten kissé nevetségesnek hatnak. Nem utolsósorban pedig ahogyan a festmény is egy üres vászon, a film műfaji kerete is egy blöff.

Capotondi filmje azonban közel sem remekmű, inkább egy izgalmas és provokatív kísérlet annak a megmutatására, hogyan szúrja a művészet hátba annak értelmezőjét, és fordítva. A párbeszédek, főleg a művészetfilozófiai szóváltások forgatókönyvíze sokat elvesz a diegetikus világ hitelességéből, a széles skálán mozgó színészi játék azonban szinte mindig megmenti a filmet a mesterkéltségtől.