Léteznek olyan filmek, amelyek megkérdőjelezik jól bevált filmnézési „technikáinkat”. Olyanfajta érzékenységet és közeledést igényelnek, amelyre egyébként igen ritkán lehet szükségünk, ezért ezt nem tudjuk minden alkalommal aktiválni. Shinji Aoyama különleges mozival ajándékozott meg, a szépiatechnikával készült Euréka három és fél órát tart. Néhány kép után újra el kell helyezkednünk a székben, klasszikus hozzáállásunkat fel kell adnunk, odafigyelésünket át kell értelmeznünk.
A rendkívül lassan, de törések nélkül, egyenletesen haladó film meglehetősen másképp szól hozzánk, mint azt egy játékfilmtől elvárnánk. A film ritmusa, lendülete, sőt hangulata végig egyforma, mondhatni monoton. Az elbeszélés nyugodt, kissé távolságtartó jellege egy pillanatra sem számolódik fel, akármilyen drámai esemény zajlik a vásznon, a narráció intonációja változatlan marad. A pillanat jelentőségét nem befolyásolja annak tartalma – állítja Aoyama –, akármi történik egy adott ponton, egy adott pillanatban, a jelentős dolgokban (nevezzük időnek vagy térnek) nem történik változás. Attól függetlenül, hogy mit próbálunk megváltoztatni magunkban, a körülöttünk lévő világ alapjában véve változatlan marad illetve, és talán ez a fontosabb, megy tovább a maga útjan a legkisebb megtorpanás nélkül. Ezt jelzi Makoto élete is: elmenekül falujából, hogy mindent újrakezdjen, majd két év múlva visszatér ugyanoda, hogy a régi világban kezdjen mindent elölről. Soha sem sikerül neki, mert, amint ő maga is megállapítja, mindig csak folytatás létezik. Ez a valami, amit időnek, környezetnek vagy éppen világnak nevezhetünk, ugyanabban a ritmusban halad előre, függetlenül attól, hogy mit teszünk. Talán ez az előrehaladás sem valóságos, hanem inkább arról van szó, hogy létezik egy minket körülvevő örökké mozdulatlan állandó, amit az apró, általunk változásnak érzékelt mozgások nem érintenek. A japán rendező filmje azért zseniális, mert üzenetét nem verbálisan megfogalmazott kijelentésekben mondja el, hanem a formába, a narráció stílusába rejti, onnan kell azt kifejteni.
Makoto és a buszszerencsétlenségben vele együtt résztvevő két gyerek azt hiszi, hogy a tragédia, a halál közvetlen közelségének élménye valamit gyökeresen megváltoztatott bennük, illetve körülöttük, és ezért joguk van gyökeresen megváltoztatni viselkedésüket. Saját feloldozásuk akkor jön el, mikor ráébrednek a töretlen folytonosságra, az állandóságra. Mikor ehhez a felismeréshez eljutnak, a filmben váratlan törés következik be: az addig barna-fehér képek az utolsó néhány percre hirtelen, szinte brutálisan színessé válnak. A világ állandóságát végre megértő szubjektum megváltozott, és ezzel együtt az általa felfogott világ is. Csakhogy ezáltal megkérdőjeleződik a szubjektum percepcióján kívüli objektív világ léte, pedig mintha eddig erről lett volna szó. Azt hiszem, ez Aoyama paradoxona: a rajtam kívül változatlanul létező világ csak akkor válik, legalább szubjektív formájában, változtathatóvá, ha előtte elfogadom állandóságát. Csak a felismerés, megértés után tekinthetek el tőle...
Órákon keresztül nézzük Masaki Tamura csodálatos szépia képeit, végig minden egyes beállítás egyformán tökéletes, kiszámított és nyugodt: sehol egy hibás megvilágítás, egy elsietett kompozíció, zavaró képkivágás. A folyamatos világ szemlélését az utolsó percekig nem töri meg semmi, a végén pedig a színesre váltó képeknek pedig talán az a szerepe, hogy megkönnyítsék a visszatérést a mozin kívüli világba. Ahol aztán még hosszú ideig keressük Aoyama képeinek nyugodt letisztultságát és biztonságát.
