Gőzerővel zakatol a mexikói újhullámos rendezők sikervonata. Alejandro González Inárritu és Guillermo Del Toro mellé most belépett a sorba az eleddig ismeretlen Rodrigo Plá is. A rendező első egész estés mozija, kollégáiéhoz hasonlóan, igencsak felborzolta a kedélyeket világszerte, ami talán nem is csoda. Embertelen történet egy kegyetlen világban.

A XXI. század embere sajnos perverz módon vonzódik az olyan dolgok iránt, ami ellen tehetne, de mégse tesz. Bennem persze azért felmerült a kérdés: valóban olyan korszakalkotó Plá műve, vagy csak elindult a kortárs elődök által szélesre taposott ösvényen? Előfeltevésem az, hogy használja kortársai ötleteit, ami ugye önmagában még talán nem bűn, és ezen túl is tud talán valami újat, valami erőset, valami egyénit mutatni. Inárrituékhoz hasonlóan az emberi természet mélyebb rétegeit próbálja nagyító alá venni a film. Ám sajnos azt kell mondjam, hogy nem dobtam hátast a forgatókönyvtől, sőt. A cselekményben munkáló véletlenek is kísértetiesen ismerősek; gondoljunk csak azokra a jellemző véletlenekre, amik az elmúlt évek társadalmi kérdéseket feszegető, úgynevezett filmdrámáiban fordulnak elő. Alapvetően jó ötlet a cselekményáradat megindítása egy véletlennel, csak már kicsit unalmas. Miért nem lehet mondjuk egyszerűen arcon lőni valakit?

Felmerült bennem egy évekkel ezelőtti esemény, mikor is értelmetlenül haltak meg fiatalkorúak valahol Mexikóban. Ennek fényében kissé közelebb került hozzám a megjelenített világ. Egy kissé. Mexikóváros a világ egyik legnagyobb és leggyorsabban terjeszkedő városa: nehéz lehet elképzelnünk egy olyan betondzsungelt, amelyben több mint kétszer annyian laknak mint kis hazánkban, és amely elővárosaival együtt akkora, mint a Dunántúl. A dzsungel közepén, a zónában egy felsőbbrendű állatfaj él, a gazdagék, a változatosság kedvéért kisebbségben, „börtönbe zárva”. Egy elszeparált világban, ahol a közbiztonságért én meg a szomszéd felelünk: ha gond van, Jóska hozza a sörétest és jól odapörkölünk. Erre rakódik rá, mint kőre a moszat, a „falon kívül”, amíg a szem ellát, a nyomornegyed, ahol egy visszapillantó tükörnek komoly értéke van. Szépen fokozatosan épülne rá még egy réteg, a kinti világ elvileg mindenek-felett-álló igazságszolgáltatása, de a kedves kis korrupció ellehetetleníti ennek működését. Adott tehát egy szépen burjánzó ősközösség nagyobbnál nagyobb állatokkal. A jellemek alapvonásaiból lehet következtetni a viselkedésre is, azonban senki nem egyértelműen jó vagy rossz. Az igaz ügy védelmezője is a gyilkosság mellett szavaz, és tehetetlenségében a „jó zsaru” is megrugdossa az aggódó anyát; nincs tiszta ember, talán csak Alejandro, a kamaszfiú, aki a hagyományos társadalmi normák szerint még nem ember.

Egy véletlen indítja el az eseményeket, amik a rendező által teremtett világban logikusan következnek egymásból. Amikor megtalálják a bujkáló fiút, az emberi ösztönök ismeretében mindenki tudhatja, de legalábbis sejti, hogy mi fog történni. Így nem érzünk mesterkéltséget, minden természetes; persze ez a világ olyannyira reális, mint például a Született feleségek külvárosi idillje, de a célnak éppen megfelel. Lassan indul a film, hogy a későbbiekben a gyorsítással tudjon kontrasztot teremteni és még nagyobb feszültséget gerjeszteni bennünk. Ez egy elég olcsó megoldás a néző igazságérzetének minél hatásosabb felkorbácsolására, de a célnak ez is megfelel. Különösnek tartom azonban, hogy a gazdagok mindennapi életébe, ami ugye elvileg boldog kéne legyen, nem nyerünk betekintést, hiszen csak a hajsza közben látjuk őket. Így az a képzet erősödik az emberekben, ami a magyar mentalitásban is megvan: a pénz nem boldogít. Szimpatikus húzás azonban a rendező részéről, hogy nem köntörfalazik sokat – az idővel is elegánsan, visszafogottan játszik – hanem pár perc alatt beleránt minket a lecsóba. Nincs várakozás, nincs elnyújtás, helyette vannak hullák és egy menekülő ártatlan, akiért izgulhatunk. És itt lép be a képbe az, ami talán egyedivé teheti Plá alkotását: ahogy mindezt megmutatja nekünk.

A képek megkomponálása igazán finom munka. A kézikamerától a gépies, rideg ipari kameráig sokféle nézőpontból láthatjuk az eseményeket, amik kiválóan kiegészítik egymást. A tömegjeleneteknél az ipari kamera ad széles képet, mintegy zárásként is szerepel, a fiatal Alejandro kamerája pedig a cselekmény drámai tetőpontjához juttat el: jóvátehetetlen hibát követtek el. Kiszámolt, pontos, sokszor idegesítően lassú kameramozgások, amik összességében egy nagyon egységes és erős képi világot eredményeznek. A lassúság nyilván arra játszik, hogy az ember nyugodtan be tudja fogadni a látottakat, nyugodtan emésztgesse. Úgy vettem észre, hogy egészséges mennyiségben moralizál a film: dialógusok szintjén megjelennek ugyan bizonyos erkölcsi kérdések – gyilkolhat-e az ember? hogyan viszonyuljon ehhez a gyerek? egyáltalán a korrupció, mint olyan? – de nem időzünk felettük hosszan, nem rágjuk őket unottá. Egyébként is: hamar jön a pénz, a Disznófejű Nagyúr, és minden problémát elsimít. Persze az egészséges igazságérzettel megáldott embernek a film vége felé olykor ökölbe szorul a keze, de a mozgókép által kiváltani kívánt katarzis valahol lemaradt.

A zónával szemben nem voltak elvárásaink, hiszen első film. Nem úgy, mint például a Bábelnél, aminél azért, valljuk meg, elég nagyot csalódtunk. Tudatában annak azonban, hogy van már néhány ehhez hasonló mozgókép, nagyon nagyot kéne durrannia, hogy az embert odaszögezze a székhez. Nekem nem volt durranás; talán ha Shakespeare után szabadon egy kicsit több lett volna a hulla. Node ne legyünk telhetetlenek.