Elképesztő, hogy 2009-ben még mindig nem jöttek rá a filmalkotók, hogy egy horrorban mindig az a legfélelmetesebb, amit nem mutatnak meg, és amit nem mondanak ki. A Kísértetjárás Connecticutban nem tart félelemben, csak ijesztget, szellemekről szól, de nem szellemes, és még valami: mindent megmutat és mindent kimond.
A filmes műfajok közül a horrorban van a legkisebb mozgástere a rendezőnek. A rendelkezésre álló stiláris eszközök, tematikák, dramaturgiai csavarok és vizuális megoldások alacsony száma miatt igazán merésznek és kreatívnak kell lenni annak, aki szeretne újítani a műfajon, vagy legalább egy rendhagyó alkotást készíteni. Peter Cornwell szemmel láthatóan nem akarta magát beírni a filmlexikonok még tiszta lapjaira, csak egy precízen összerakott tucat-portékát akart összetákolni. A Kísértetjárás Connecticutban azonban még annak is gyenge.
A film elején rögtön figyelmeztetnek minket, hogy itt bizony igaz történetről van szó, tehát jobb lesz, ha elkezdünk kétszer annyira rettegni, mintha csak egy sima fikciós sztorit tekintenénk meg. Nem tudom, ki, hogy van vele, de szerintem elég merész és manipulatív húzás a médiumok szájából feltörő ektoplazmát, a falakba rejtett hullák tömkelegét, a tükrökben percenként elsuhanó sötét alakokat, illetve a zuhanyfüggönyt ráncigáló gonosz erőket realitásként eladni a nagyérdeműnek. Egy ilyen históriában a „megtörtént eset alapján” címke használata vallási hovatartozástól, transzcendens erőkkel való szimpatizálás mértékétől, illetve az agytekervényekben lerakódott mész mennyiségétől függetlenül hazug gesztus. Első rossz pont.
A Lions Gate stúdió legújabb mozija egy amerikai család kálváriáját mutatja be. Már a kezdő képsorok alatt megtörténik a drámai szál kihangsúlyozása, a família idősebb fiúgyermeke ugyanis rákos. Hogy közelebb kerüljenek a kísérleti kezelésnek helyet biztosító kórházhoz, beköltöznek egy ósdi, elhagyatott épületbe, ami régen halottasházként funkcionált. Ettől a ponttól nem nehéz kitalálni, mi lesz a történet folytatása. A srác először azt hiszi, hogy a folyamatos hallucinációk a terápia kellemetlen velejárói, de hamar rájön, hogy ebben a titokzatos kísértetfészekben valami tényleg bűzlik. A szó szoros értelmében. Közben sorra köszönnek vissza a vászonról a nagy horrorlexikonból kihalászott klisék: padlás, bújócska, zuhany, titkos szoba. Második rossz pont.
A Kísértetjárás Connecticutban olyan, mint egy válogatás ismert horrorfilmek jeleneteiből, jellegzetességeiből. Alkoholista apa: Ragyogás. Beteg gyerek és a múlt félelmetes titkai: Más világ. Minden sarokban megbúvó rémségek: Árvaház. Összcsaládi rettegés: Poltergeist. Baljós mondóka: Azonosság. Zuhanyjelenet: Psycho. Végül a fiú, mint kapocs a szellemek és az élők birodalma között: Hatodik érzék. Ha láttuk az imént felsorolt filmeket, a Kísértetjárás Connecticutbant is láttuk, épp ezért bőven elég lenne ennek a fantáziahiánytól elsápadt darabnak a trailerét megnézni. Sőt. A két perces bemutató is pontosan két perccel több a kelleténél. Harmadik rossz pont.
Peter Cornwell minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy egy ilyen sablonos, hézagos forgatókönyvvel nem robbanthat bankot, épp ezért az egyetlen kezében lévő kártyát dobta be: a riogatást. A direktor már a nyitány során megpróbál csomót kötni a néző idegszálaira egy ezer soron elcsépelt fotómontázzsal. Aztán elindul a túlvilági szellemvasút, és hirtelen sokkeffektek tömkelege teszi próbára a türelmünket. Cornwell nyilván valamelyik moziban lógott azon a filmes órán, amikor a suspense fontosságát vették, mert teljesen ízléstelenül adagolja az ijesztő jeleneteket, így megnyomorítva filmje egészséges ívét. Sajnos a képi világ is hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanis már jó ideje nem számít innovatív megoldásnak a videoklipek világából a filmművészetbe visszaszivárgó gyorsvágások, trükktechnikák alkalmazása, ahogy Chris Cunningham hátborzongató megoldásainak lelkes interpretálása sem. Számolja még valaki a rossz pontokat?
Végül pedig jegyezzük meg, hogy egy épeszű ember három és fél percen belül elmenekült volna, nemcsak a házból, de Connecticut államból is, a főhősök pedig a leghajmeresztőbb borzalmak átélése után sem vonulnak ki még az udvarra sem. Ez annyira bosszantó, hogy a legkisebb mértékben sem drukkolunk a karakterek életben maradásáért, a kaotikus végkifejlet pedig annyira összezavar minket, hogy már azt sem tudjuk, hogy az ajtót baltával betörő fiú képe tisztelgés Kubrick Ragyogása előtt, vagy nyúlás belőle. És amíg ezen morfondírozunk, még félni is elfelejtünk, ami egy horrornál több mint megbocsáthatatlan.
