A cím nem túl pontosan írja le a helyzetet: a főszereplő hölgy ugyan valóban cyborgnak képzeli magát, de azért ezzel közel sincs minden rendben. Park Chan-Wook megdöbbentő erejű trilógiája utáni új filmjének merőben más közeget választott: az elmegyógyintézeti történet legfeljebb bizarrságában hasonlít a brutálisan kegyetlen, vérben tocsogó bosszú-filmekhez.

Cha Young-goon, ez a kedves arcú, hatalmas szemű lány egészen fiatalon rájön, hogy csak látszólag hús-vér emberi lény, valójában akkumulátorral tölthető robot. Hasonló kényszerképzetek által gyötört családjában nem igazán tűnik fel, hogy a kislány például ritkán hajlandó bármiféle táplálékot elfogyasztani (ellenben előszeretettel szorongat különböző méretű elemeket, a feltöltődés jegyében). Egy nap végül elmegyógyintézetbe kerül, ahol még fontosabbá válik a mihamarabbi „energiaszint-regenerálás”: meg kell bosszulnia az orvosokon nagyanyja halálát. Közben pedig természetesen megismerkedik a többi furcsa bentlakóval, közülük is a legfurcsábbal, Park Il-Sunnal, aki képes ellopni más emberek lelkét.

Romantikus. Vígjáték. Dráma. Ezekbe a kategóriákba sorolják általában a Cyborgot. Nagyon örvendetes, hogy a „romantikus film” címkét is megkaphatja egy olyan film, amelynek szerelmespárja mentálisan sérült emberekből áll, helyszíne akár egy gumiszoba is lehet, a konfliktus pedig az, hogy az egyik fél próbálja megmenteni a másikat az éhhaláltól. Mert a rendkívül gazdag és színes fantáziavilágon kívül ott van azért a valóság is: szinte zavaróan lappang a háttérben, hogy főszereplőnőnk nem sok esélyt ad magának a túlélésre, ha kizárólag ceruzaelemeket szeret szopogatni.

A hihetetlenül cseles, a film megtekintése nélkül valószínűleg viccesnek tűnő módszerek (például egy különleges szerkezet beültetése a robotlány testébe, ami képes a rizst számára is felhasználható energiává alakítani), melyeket Park Il-Sun vet be, megható egyszerűséggel mutatják be, mit jelent a szerelem. Vígjáték, hiszen az ápoltakat nem láthatjuk kínzó és fájdalmas kezelések, botrányos körülmények között vergődni. Inkább kedves (vagy kevésbé kedves) bolondok mászkálnak a világos termekben, a zöldellő parkban, mindenkinek megvan a maga berögzült hülyesége, ami számtalan humoros szituációt eredményez. És persze ott a kérdés, ami igazán érdekessé teszi a filmet: hogyan viszonyuljon a néző a főszereplőhöz? Mert akár röhögni is lehet rajta, hiszen lássuk be: nem sok valószínűsége van annak, hogy valaki spontán robot legyen, utána pedig egy nyúlruhában ugrabugráló fiútól kapjon nem várt segítséget. Mégis ott van a dráma a történetben: a valóság elől egy képzelt világba menekülő lány bezártsága önmagába, a helyzetébe. Egy olyan vastag burok mögé való elrejtőzés, amit szinte lehetetlen feltörni, bármilyen furfangos módszerekkel is próbálkoznak.

A kevésbé(?) őrült fiú nemcsak hogy átlátja Cha Young-goon helyzetét, de még azt is pontosan érzi, mennyire kell azonosulnia vele, hogy az megbízzon benne. Vagy valóban hinni kezd a lánynak? Nem kell választ keresni erre a kérdésre, mert a történet messze túlmutat önmagán. Lehetőséget ad a néző számára, hogy műfajt válasszon a film számára, ezzel teljesen különböző álláspontokat létrehozva. Remek alapot ad egy hosszabb vitára, mivel a rendező szándékai messze nem egyértelműek. Korábbi filmjeiből következtetni pedig nem igazán érdemes.