A Niels Laupert debütfilmje, a Mindennap vasárnap bizalomkeltő címe által indukált katarktikus állapot nem tart sokáig. A Közép-Európa-szerte díszelgő panellakások látványa már az első snittek után elszorítja a néző torkát, és megszünteti ezt az érzést. Kevés szereplőt, rövid, egyszerű, de lélektani szinten annál bonyolultabb történetet láthatunk.
Persze, ha jobban belegondolunk, a hiba bennünk volt, hisz az idei TIFF-filmek – akár csak zanzaszintű – vizsgálata azt mutatja, hogy a nekszt dzsenerésön munkáiban egyre hangsúlyosabb szerepet kap az erőszak, a szexualitás, az elemi ösztönök naturalista bemutatása (például: Leo, La zona, La rabia, Ma salama Jamil). Az ember fia vagy leánya önkéntelenül is elgondolkodik azon, hogy mi lehet az oka ennek a szerzői filmeken elhatalmasodó basicinstinct-tendenciának azon túl, hogy a művészet feladatai közé tartozik a valóság leképezése is. Egyes laikusok odáig mennek az eszmefuttatásban, hogy a film végére kiötlik: „Az ilyen alkotások nem jók, mert az erőszakra nevelik a fiatalokat.” Jómagam, másfél deci abszint után arra a következtetésre jutottam, hogy az Iliásztól kezdve Rubens és Tiziano festményein át egészen a Mioriţáig vagy a Furulyás Palkó című meséig, majd’ minden művészeti alkotás tobzódik az erőszakban. A Furulyás Palkó hatására még senkiből nem lett sorozatgyilkos – summázom magamban mosolyogva –, ellenkezőleg: az agresszivitást ábrázoló alkotások bemutatják, hogy hogyan ne tegyünk, hogyan nem szabad levezetnünk a felgyülemlett agressziót, hogyan humanizáljuk saját magunkat. A védőbeszéd helyett azonban térjünk rá a fent jelzett film ismertetésére.
A film nem a bonyolult cselekményével próbálja befolyásolni a nézőjét. Kevés szereplővel operál (akárcsak a többi kis költségvetésű film), rövid, egyszerű, – de lélektani szinten annál bonyolultabb – a története. Az események origójában két antihős áll, Adam és Tommek. Miután otthagyják az iskolát, úgy döntenek, hogy lúzerkedéssel fogják kiszínezni a panellakások által beszürkített hétköznapjaikat. A folyamatos tekergés, éjszakai bulizás, lopás egy ideig ki is tölti a megszaporodott szabadidő által generált űrt, de egy átdorbézolt éjszaka után a két haver ennél többre, izgalmasabbra vágyik. Úgy döntenek, hogy megölnek egy embert, csupán a fíling miatt. Adam azonban, bátorságát bizonyítandó, egyedül hajtja végre a feladatot, sőt még rá is dupláz. A vége természetesen börtön lesz. Itt azonban visszakerülnek abba a stádiumba, amely elől „menekültek”, éspedig az unalmas hétköznappá átlényegült „szabadság” ismétlődésébe. A vasárnap az, ami ismétlődik. Periodikus, nem pedig folytonos. A két fiatal pedig vét azáltal, hogy nem ismeri fel ezt a törvényszerűséget, azért, mert abban a tévedésben él, hogy az „ünnep”-folyamatossággal képesek az „ünnep”-periodicitását helyettesíteni.
Ez a vétség magától értetődően vezet túlkapásba (a verekedésnek az utca erkölcse által rituálisnak minősített cselekedetét felváltják a verekedés gesztusát megszüntető tettek – hiszen a megölt emberrel nem lehet már verekedni), a túlkapások pedig természetszerűen a pusztulást indukálják (emberi mivoltuk pusztulását, melyet a 26 éves börtönbüntetés hivatott érzékeltetni). Az emberi viselkedés alaprítusainak folyamatos megsértése (minden nap vasárnapnak való minősítése) megvonja ettől az életmódtól az érvényességét. A psziché megbünteti a kulturális alapsémák megsemmisítését, és aberráns viselkedést produkálva a kihágást elkövető személy – meghatározott ideig tartó – kulturális felszámolásához vezet.
A film nem próbál értelmezni, hanem csak megmutat. Szörnyűséget mutat meg, olyan tulajdonképpen motiválatlan cselekedetet, amely nemcsak a reflektálást érdemli meg, hanem azt is, hogy tevékenyen vegyünk részt ennek a kulturális traumának a feldolgozásában, amely nemcsak Lengyelországban történhetett volna meg, hanem Európa vagy Észak-Amerika akármelyik kis- vagy nagyvárosának egyik munkásnegyedében. A történetet „övező” díszlet és a díszlet mögül kitetsző szociális háttér mély empátiát ébreszt a kelet-európai nézőben – bennünk is. Az áldozatokkal tudunk azonosulni, a vetítés utáni sötétség pedig mindannyiunkban a gyilkosságok éjszakájának a sötétjét idézi fel. Olyannyira, hogy ez a sötétség beveszi magát a néző lelkébe, és egy hirtelen jött nyári zápor sem képes onnan kioldani.