Ha már Jarmusch is vámpíros filmet csinál, akkor valami baj van a világgal. De Neil Jordan legalább nem először nyúl a témához, Interjú a vámpírral című filmje klasszikusnak számít a mezőnyben. Az akkori sokszereplős, barokkos, túldíszletezett eposzt most egy halkabb, intimebb alkotás váltja.

A Byzantium legnagyobb baja a mai filmpiac kényessége. Az Alkonyaton hízlalt, rózsaszín tiniálmait nagyképernyőn viszontlátni óhajtó közönségnek ez túl melankolikus és gothic lesz, a fröcsögő horrorra vágyóknak túl szoft és szürke, az okos filmek rajongóinak pedig túlságosan erőlteti a korszellemet (Edward! Bella!). Így aztán csomó helyen (pl. Ausztráliában) nem is került moziba, egyből korongra nyomták. Szerencsére nálunk igen, mert már csak a női főszereplők lehengerlő kettőse miatt is érdekes film, a köztük levő kontraszt kellemes vibrálást kölcsönöz a filmnek.

Két titokzatos lány rója a brit tengerparti városkákat. A fiatalabb, Eleanor (Saorsie Ronan) csendesebb, visszahúzódóbb; az idősebb, Clara (Gemma Arterton) sztriptíztáncosként keresi a kenyerét, ennek megfelelően kurvásabb, aktívabb, ő a domináns figura. Előbb nagytestvér-kistestvér viszonyt hitetnek el velünk és a társadalommal, de később kiderül, hogy anyáról és lányáról van szó, akik lassan 200 éve sodródnak – na nem a történelem forgatagában, hanem a halhatatlanság hálójában. Vámpírok ugyanis. Ennek megfelelően ez a film is nagyrészt éjszaka játszódik, de a túlhabosított romantikát borongós, szeles angol mélabú váltja fel, s ez előnyére válik. Ez a két nő szenved a halhatatlanság terhe alatt, pedig valaha épp azért döntöttek eme visszafordíthatatlan rítus mellett, hogy halálos betegségeiktől óvják meg magukat, egérutat nyerjenek. Megkapták, és most menekülniük kell.

Azt nem mondhatom el, hogy miért, mert rögtön rámsütné valaki a „spoilerista” billogot, márpedig ha van valamiféle érdeme a filmnek narrációs fronton, akkor ez a gombolyag-visszafejtés az, amivel egyszerre haladunk a jelenben, és egyszerre derül ki a múlt. Nem túl eredeti fogás, persze, de a lassú melankólia és a passzolóra fazonírozott, szürkés, sötét képi világ miatt be tudjuk fogadni. Bármennyire is próbálnak egyedül maradni, azt a mai világban sem lehet, így óhatatlanul összefondódik sorsuk más emberekével. Aztán hogy szex lesz az vagy szerelem, azt anya és lánya döntik el – de érdemes megfuttatni a „a kurva mindörökké kurva marad” gondolatot, ami mélyen a filmbe van ágyazva, s összevetni azzal az információval, hogy a forgatókönyv és az alapjául szolgáló színpadi mű egyaránt egy nő (Moira Buffini) műve. Érdekes, az összes ilyen sztorit nő írta az utóbbi években.

Nem tesz túl sokat hozzá a már alaposan kiszívott vérű, falfehér vámpírtoposzhoz ez a film, csak tovább nyújtja az agóniát, amíg ki nem szenved a szubzsáner eme reinkarnációja. Újdonság, hogy ezek a vámpírok elsősorban körömmel fejtik fel a vénát, nem foggal, így könnyebb beilleszkedniük a társadalomba – de hát ez kb. akkora különbség, mint a lassú és a gyors zombik közötti. Esztétikai, nem fundamentális. Teljes mértékben hangulatfilm a Byzantium, s ha valaki rá tud hangolódni, akkor szeretni fogja. A zene mindenképpen rásegít, meg a nők által írt irodalmi naplóra emlékeztető fíling; a lomha vágás és a már-már lassan refrénszerűen túlismerős vámpírszituációk halmozása viszont nem. Vámpíroknak mindképp ajánlom, halandóknak csak némi fenntartással.