A magyar futballválogatott EB-selejtezős szereplése, majd helytállása a 2016-os franciaországi Európa Bajnokságon vitathatatlan diadalmenet, a belga meccs dacára is. A kiábrándító vereségek, apró döntetlenek, nem remélt győzelmek hullámvasútját nyilván az elmúlt évtizedek szánalmas szereplésének kontrasztjában értékeltük, nem csoda hát, hogy az a bizonyos öt meccs (a norvégok elleni kettő, majd az Ausztria, Izland és végül a Portugália elleni) akkora népnemzeti eufóriát robbantott. A csapat VB és EB-selejtezős menetelésének esetleges filmes elbeszélésbe foglalása lelkesítő sikertörténettel kecsegtetne, a porból-talpra-állós hollywoodi sportfilmek szellemében.
Muhi András Pires egyfajta látnoki tehetséggel éppen így fogott neki és készítette végül el a magyar válogatott rajongóinak szívét megdobogtató Magyar csapat – „…még 50 perc…” című sport-dokumentumfilmjét, amelyben a futball mellett mindenki önmagát is játssza. A 250 órás nyersanyagból 72 percesre vágott film egy egybefüggő és íves történetet mesél az itthoni török meccstől (VB-selejtező) a második norvégig (EB-pótselejtező) arról a magyar válogatottról, amely úgyszólván szerényen kezdte, sem rosszul, de se nem jól, lecsúszott, ám végül diadalmasan eljutott oda, ahova oly régen vágyott. Muhi engedélyt kapott a labdarúgó szövetségtől, hogy kamerájával elkísérje a csapat tagjait nem csupán a pályákra, hanem az öltözőkbe, a taktikai megbeszélésekre, a gyúrópadra, az edzésekre, és közelről figyelemmel kísérje a meccsek szüneteiben elhangzó egyeztetéseket is. Magukat a meccsrészleteket az eredeti közvetítés kommentárjaival játssza be, néha pedig párhuzamosan, osztott képmezős indítással futtatja a sorsdöntő mérkőzéseket. Egész hatásosan, mivel például az eredményeket hosszú távon meg nem jegyző alkalmi rajongó, mint amilyen én vagyok, lúdbőrözve izgultam a mérkőzések bevágott fordulatain és az ellenfelek utolsó percekben szerzett egyenlítő góljain Hajdú B., Gundel, Takács, Knézy vagy Székely hangjától kísérve.
A rendező hat-hét karakterrel foglalkozik számottevőbben, a többiek tulajdonképpen csak statisztálnak. Egyfajta főhősként Dzsudzsák Balázs áll a középpontban, aki mind a nagypályás edzéseken, mind az öltözőkben, mind pedig a mérkőzéseken kiemelt figura, és ez a szerény vezérszerep, lássuk be, varázslatos szimbiózisba kerül Dzsudzsák nemecseki termetével és valódi érzelemkitöréseit nem leplező kisfiús mimikájával, míg bal lábától egy egész kontinens reszket, a Boszporusztól Lisszabonig (ez ugyan kissé túlzás, de a magyar focimítoszok között kiemelt helyet kaphat idővel). Őt támogatja Szalai és Gera, mint első számú statiszták. Fontos szerep jut még Király Gábornak is, akinek mackós attitűdje, józan ítélőképessége általában földeli az ifjú csapattársak lelkes tervszövéseit, majd a végső tombolás közben egy pillanatra felvillan csendesen ülő alakja. A történet ívét viszont a három edző alakjára erősítette fel az élet és a rendező (Pintér Attila közel egy esztendős szövetségi kapitánysága idején nem forgathattak, ez a szál tehát hiányzik).
Kezdetben az old-school Egervári Sándor buzdítgatja szelíden a fiúkat, mint egy papucsos, megfáradt nagyapó. Régi vágásúan az érzelmekre kíván hatni, és inkább minőségi érvekkel (a román válogatottról: „ez nem egy spanyol vagy német csapat”) vagy a vele szembeni felelősséggel (a hollandok elleni 0–4-es állásnál: „egy nyolcasba nem akarok beleszaladni”, hát beleszaladt), avagy altesti képzavarokkal („leveszitek az ellenfélnek ahelyett, hogy a tizenhatoson belül picsán rúgnátok”) veri a lelket a „gyerekek”-be. Őt követi Pintér, majd a vérprofi Dárdai Pál, a fegyelem és a racionalitás nagy híve, mágneses táblákkal, vetített képanyaggal, a játék áttekinthetőségének isteni perspektívájával. Alapos felkészülés képsorai következnek, gyúrás, taktikai gyűlések, precízen kipontozott stratégia. „Gondolkozzatok egy kicsit” – ez a mottója. A finnországi győzelem és a görög döntetlen fűződnek Dárdai nevéhez, aki távozik a Hertha BSC-hez, és a magyar válogatott kispadjára már nem tér vissza. Jön viszont a német Bernd Storck, aki a nyelvi korlátok ellenére is egyszerre tud emberközelibb lenni Dárdainál, és egyszerre szakszerűbb Egervárinál, s a magyar válogatott megfelelő belelkesítéséhez úgy tűnik, éppen rá volt szükség. Az edzők temperamentumbeli diszkrepanciája nem kerüli el a rendező figyelmét.
Muhinak ahhoz is van érzéke, hogy a foci, meg a taktika, és a gólvadászat, illetve a sikerek-kudarcok huzavonájában Fülöp Marciról is megemlékezzen, a selejtezők és a forgatás során túl fiatalon elhunyt kapusról, akinek nevét a szurkolók azóta is minden kapufánál skandálják.
Bár a csapattagok és edzők magánéletéről semmi sem derül ki a filmből, és éppen ezért talán kissé erős a szöveg elején vont párhuzam a hollywoodi sportfilmekkel, a hatalmas nyersanyagból vágással „kipiszkált” dramaturgia igencsak figyelemreméltó ujjgyakorlattá emeli a … még 50 percet…, amelynek első vetítésére a Filmtettfeszten október 6-án, csütörtök délután fél hatkor kerül sor a kolozsvári Győzelem moziban, rögtön utána közönségtalálkozóval.
