Mit kapunk, ha keresztezzük Jorgosz Lanthimosz hangulatát és Wes Anderson látványvilágát a gótikus horrorral? Egy nehezen megnevezhető, vörösben pompázó virágot.
Ahogy minden évben lenni szokott, a 2019-es Cannes-i Filmfesztivál versenyfilmjei közül is mindössze egy maroknyi volt képes nemzetközi visszhangot generálni maga körül. Az olyan filmek, mint az Élősködők, vagy a Fájdalom és dicsőség globális sikerei mellett a többi versenyző eltörpül, ám ez mégsem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes foglalkozni a közbeszédben kevésbé forgó alkotásokkal, mint pl. Jessica Hausner sci-finek beharangozott egzisztenciális drámája, a Boldogságvirág. Az osztrák rendező jellegzetes formanyelvi elbeszélésmódját két Magyarországon bemutatott filmje, a Lourdes és az Őrült szerelem (Amour fou) is remekül példázza. Az ezeket jellemző szürreális, sötét humor és kényelmetlen feszültségkeltés a Boldogságvirágban teljesedik ki.
Hausner első angol nyelvű filmje nem szűkölködik mondanivalóban. Témái a technológiai innovációk veszélyeitől a gyereknevelés kihívásaiig rendkívül széles spektrumot fognak be, mindezt műfaji és művészfilmes elemek keverésével meséli el. A történet egy pontosan nem meghatározott helyszínen és időben játszódik, ezzel is általánosítva minden kinyilatkoztatását és növelve a film egészére jellemző feszült bizonytalanság érzését, melynek központja Alice Woodard (Emily Beecham), a sikeres botanikus és gyermekét egyedül nevelő anya. Alice egy csúcstechnológiás növénylaboratóriumban dolgozik fáradhatatlanul legújabb találmányán, egy különleges, génmódosított virágon, amely gondoskodásért és szeretetért cserébe tulajdonosát szó szerint boldoggá teszi. A munkájával egyre többet foglalkozó Alice úgy dönt, hogy a vállalati szabályzat ellenére megajándékozza tinédzser fiát (Kit Connor) egy kísérleti stádiumban lévő virággal. Ahogy a növények fejlődnek Alice különös, alig észrevehető dolgokat kezd el tapasztalni fián.
Olyan témái miatt, mint a génmanipuláció és az öncélú tudományos kísérletezések veszélyei, a filmet a Black Mirror disztópikus vízióival hozzák gyakran párhuzamba, ez a hasonlítás azonban a Boldogságvirág valódi mondanivalóját figyelembe véve nem teljesen állja meg a helyét. A futurisztikus cselekmény itt inkább szimbolikus jelentéssel bír és mindössze háttérként szolgál a karaktertanulmánynak is beillő lélektani utazás számára. Hausnert elsősorban az emberi kapcsolatok és azok átalakulásai foglalkoztatják. A rendezőt bevallottan olyan egzisztencialista horrorfilmek ihlették cselekménye megalkotására, mint A testrablók támadása, vagy a Frankenstein, és az ezek által felvetett morális kérdések alaposabb kibontására koncentrál. Alice karakterét tekinthetjük akár egy modernkori Victor Frankensteinnek, akire az anyaság terhei, a magány és az érzelmi elhidegülés egyre nagyobb súllyal nehezednek, majd formálódnak démonokká.
A műfajok játéka a teljes filmet behálózza. Feszült thriller, groteszk vígjáték és misztikus sci-fi-elemek éppúgy fellelhetőek benne, mint a családi dráma jellemzői, de Hausner sosem marad meg sokáig egy zsánernél. Különleges, nyugtalanító hangulata mégis homogén egészként tartja egyben a filmet. A jellegzetes atmoszféra Jorgosz Lanthimosz filmjeit hívja elő, a görög rendezőtől ismert tökéletes narratív kontroll és kifinomult elbeszélésmód, ami a nézőt megragadja és nem engedi el, itt azonban már nincs jelen. Üzenetét néhol túlartikulálja, így a cselekmény közepe felé elkezd önismételni és veszíteni tempójából. Az ilyen formai gyengeségeket színészi alakításai segítik elfelejtetni, a remekül koreografáltan változó személyiségekben rejlenek a film legnagyobb erényei. Ahogy Alice magabiztosnak tűnő, karrierista feltalálóból aggódó anyává válik, majd a paranoia felé kezd el sodródni, az egyszerre tűnik természetes evolúciónak és rémálomszerű víziónak – alakításáért Emily Beecham a Cannes-i Filmfesztivál legjobb színésznőnek járó díját érdemelte ki. Az Alice gondoskodó és szeretetteljes asszisztensét alakító Ben Wishaw egyszerre gyengéd és hátborzongató játéka pedig teljessé teszi a diszfunkcionális kapcsolatokra épülő drámát.
A rendező egyedülálló atmoszférát álmodott a Boldogságvirághoz, ami látványvilágában éppoly dominánsan van jelen, mint karaktereiben. Már a plakátra pillantva is feltűnik az a pasztelles színvilág, amivel a film operál, ez a Wes Anderson-i paletta pedig a különös jelmezekkel és díszletekkel fokozza tovább a (legjobb értelemben vett) kellemetlen hangulatot. Párosításai szándékosan hatnak természetellenesnek: 70-es évek divatja szerint öltöző emberek ultramodern technológiák mellett, retro bútorokkal vegyítve, steril laboratóriumi terek markáns színekkel. Az ilyen ellentmondások folyamatosan kizökkentve tartják a nézőt, s ezt a hatást támogatja a film szintén szokatlan zenei aláfestése is. Igaz, sokszor nehéz lenne zenének nevezni azt a japán hangszerek és utcai zajok keveredését, ami végigkíséri a cselekményt. A vizualitáshoz hasonlóan a zenei kíséret is tudatosan tolakodik az előtérbe időnként, mintha a rendező attól tartana, nehogy túlságosan elkényelmesedjünk a vászon előtt.
Akár tanmesének is felfoghatjuk ezt a műfaji és tematikus filmhibridet, ami esetenként valóban hajlamos papolásra váltani elbeszélését, az általa felvetett morális kérdések viszont ettől még nem veszítenek relevanciájukból. Egy színes-szagos csokor, amely minden hibájával és erényével együtt is tud újat mondani.
