Mary Shelley majd' 200 éves alapműve óta számos felelőtlen tudós és elszabadult teremtmény riogatta a nagyérdeműt a Universal és a Hammer adaptációitól a különféle exploitation-verziókon (I was a teenage Frankenstein, Re-Animator) át Cronenberg bio-horrorjaiig. Natali sci-fi-horrorja, a Hibrid a tudós, a szeretett nő és a szörnyeteg háromszögét ábrázolja radikálisan új, már-már a Kramer kontra Kramert idéző megközelítésből.
Vincenzo Natali bevallása szerint 1997-es sikere, a Kocka után szerette volna elkészíteni e filmjét, de a rendelkezésére álló büdzsét és CGI-technológiát kevesellve a halasztás mellett döntött. Azóta a Chypherrel és a Nothinggal tovább növelte reputációját a sci-fi műfajában, majd a Párizs, szeretlek! egy epizódjával a gótikus horrorral is tett egy próbát, és végül Guillermo Del Toro executive produceri védőszárnyai alatt, 30 millióból készítette el a Hibridet. A film hősei, Clive (Adrien Brody) és Elsa (Sarah Polley) két kivételes tehetségű génkutató, akik annak rendje s módja szerint szeretik is egymást. Felsőbb utasításra fel kell függeszteniük az állati és emberi gének ötvözésére irányuló kísérleteiket, de amikor véletlenül sikerül kikeverniük egy életképes kombinációt, titokban világra segítik hibridjüket, a gyorsan fejlődő és kiszámíthatatlan lény azonban egyre jobban megkeseríti életüket.
Az „őrült tudós” duplázása remek ötlet: az efféle karaktereket általában laikus szépasszonyok és aggodalmaskodó segédek veszik körül, itt viszont a szeszélyes Elsa és a racionálisabb, ám kissé „papucs” Clive tökéletes protagonista-párost alkotnak, amiért a színészeket is dicséret illeti. Natali pörgősre veszi az expozíciót, nem traktálva a nézőt tudományos humbuggal, ami azért is üdvös, mert az alapötletről lerí, hogy jó egy évtizede fogant meg a fejében. A génmanipuláció rég nem számít igazán futurisztikus témának, a Hibrid így sci-fiként kissé elavultnak tűnik, ráadásul a legutóbbi, rosszul sikerült Dr. Moreau szigete és a South Park négyseggű állatokat teremtő tudós-karikatúrája után már a nevetségesség kockázata is fennáll. Ezt érezve Natali és írói humorosra vették a hangnemet, filmjük morbid családi vígjátékként is működik, jóllehet nem szűkölködik felnőtt tartalomban.
A Hibrid természetesen akkor válik igazán érdekessé, amikor a címszereplő lény világra jön. Születése már-már A nyolcadik utas: A halál horrorját idézi, de hőseink riadalma hamar alábbhagy, és házi kedvencként, majd közös gyermekükként kezdik nevelni a kreatúrát, aki kifejlett stádiumában – Rex Reed kritikus találó szavaival élve – egy csirke, egy kenguru és Cameron Diaz ötvözeteként jellemezhető. A Dren névre keresztelt lény növésével a Hibrid horrorja is fejlődik; Frankenstein-történetből lovecrafti kreatúra-horrorra váltunk, majd jön egy kis Ómen-szerű „gonosz gyerek”-borzongatás, és végül a Rosemary gyermeke megszállás-témájánál és a cronenbergi bio-horrornál kötünk ki. Természetesen az utóbbi a legérdekesebb: azon a ponton, amikor Clive, Elsa és problémás mutáns kamaszlányuk viszonya a Kramer kontra Kramer szintjére mélyül, Natali a szex behozásával bonyolítja tovább a történetet. Mivel a legjobb jelenetek szorosan kapcsolódnak a film ezen aspektusához, nem rontanám el a meglepetést, legyen elég annyi, hogy a Parazitákhoz hasonlóan itt is „minden szexuális, minden erotikus”.
Az összekuszálódott viszonyokat a Hibrid zárása sem teszi tisztába, mi több, az egész filmet illetően elbizonytalanítja a nézőt. Eleinte úgy tűnik, Natali filmje tipikus tanmese lesz az istent játszás veszélyeiről, végül azonban konzervatív horrorból mégis a jövőbe tekintő sci-fi felé veszi az irányt. A zárás tehát kiváló is lehetne, de fájóan hamar következik be: amikor a lény végre megszólal, Natali egy huszárvágással lezárja az épp nagyszabásúvá váló történetet – pedig Dren nagykorúvá érésével az alkotók előtt számos ígéretes lehetőség állt, talán a legjobb megoldás az lett volna, ha az alkotók kidolgozzák teremtményük gondolatiságát. Ehhez követendő példákban sincs hiány, hisz a Shelley-féle Frankenstein is csak egy szimpla horrorsztori lenne, ha a szörny nem kezdene egyre választékosabban beszélni érzéseiről (az adaptációk ezt csak részben vették át).
A Hibrid tehát nem kiforrott alkotás, pedig az ígéretes alapötletből nagyobb ambícióval és jobb társírókkal (Antoinette Terry Bryant újonc, Doug Taylor pedig az Uwe Boll-féle A király nevében-t írta) Natali elkészíthette volna a horror 2001: Űrodüsszeiáját vagy Kaspar Hauserét. Hibái dacára a Hibrid egy nagyon is életképes cronenbergi „új hús”, de biztosan nem lesz inspiratív darabja a film-evolúciónak, megmarad figyelemreméltó műfajhibridnek.