Képzeljük el, hogy kiálljuk a sort,
kifizetjük a belépőt, kiválasztjuk a legjobb ülőhelyet és kényelembe helyezzük
magunkat. Elsötétülnek a fények, és aztán, két órán keresztül ... azzal a másik
5 emberrel, aki még hisz a mesékben ... ülünk a sötétben, a fehér vászon előtt…
amin se kép, se hang… Amikor pedig kijövünk a teremből, még azt kérdezik tőlünk
a szervezők, ugye milyen remek volt?
Nem tudom, mások ezzel hogy vannak, de ha én egyszer végre moziba indulok, akkor filmet akarok nézni. Nem fordul elő velem gyakran, mivel nem szeretem a mozikat, inkább várok 2-3 hónapot a DVD-re, úgyis olcsóbb egy DVD mint két mozijegy, és így otthon nézhetjük meg azt, ami érdekel. Néha azonban nincs választási lehetőség. Független- és főleg külföldi filmeket, rövideket és dokukat tuladonképpen csak filmfesztiválon láthatnak úgy a filmkészítők, mint a filmrajongók. Ezért aztán igazán meghatódtam, amikor meghívtak a Milánói Nemzetközi Filmfesztivál (MIFF) nyolcadik kiadására, elképzeltem, mennyi sok finomságot fogok ott megnézni – ráadásul ingyen…
Nos, most akkor képzeljük el, hogy elindulunk moziba, igazi ritka csemegékre vágyunk, amit valószínűleg csak most vagy soha többé nézhetünk meg. Készülünk rá már hetek óta, veszünk autóbuszjegyet (vagy, mint én, heti vonatbérletet), szépen leutazunk a központba (vagy az én esetemben a Bresciától 100 km-re fekvő Milánóba). Netán még a vasárnapi ruhánkat is felvesszük, hisz mégsem mindennapi eseményről van szó (no meg aztán ország-világ szeme rajtunk lesz a sajtó által). Kiálljuk a sort, kifizetjük a belépőt, kiválasztjuk a legjobb ülőhelyet, kényelembe helyezzük magunkat. Elsötétülnek a fények, és aztán… két órán keresztül… azzal a másik 5 emberrel, aki még hisz a mesékben… ülünk a sötétben… a fehér vászon előtt… amin se kép, se hang… Amikor pedig kijövünk a teremből, még azt kérdezik tőlünk a szervezők, ugye milyen remek volt?
Ilyen volt idén a MIFF. Jellegzetessége: közönségvetítések nélküli filmfesztivál. Cinzia Masotina programkoordinátor szavaival, a „láthatatlan” filmfesztivál. Receptje: végy egy, Los Angelesben élő, de nem híres (csak hírnévre vágyó) olasz fesztiváligazgatót; egy marék lelkes, de nem igazán belevaló fizetetlen önkéntest; a szervezők felkészületlenségének tulajdonítható anyagi problémákat és ebből következően a reklám teljes hiányát; egy országot, amelyben legalább 50 (többségében nemzetközi) filmfesztivált szerveznek évente, és amelyben a mozik megtelnek ugyan, de csak ha könnyen emészthető filmeket vetítenek és kizárólag olaszul (Isten ments a feliratoktól!); egy dátumot, amellyel ugyanabban a városban (!) egybeesik két (2!) másik nemzetközi fesztivál ; egy csipetnyi kommunikációhiányt – ha nincs belőle, helyettesíthető hazudozással vagy eltakart információkkal. Mindezeket az esemény előtt két hónappal kezdjük el kavargatni, aztán a fesztivál ideje alatt tapossuk össze-vissza az eredményt. Így aztán sikernek nevezhetjük – mint Andrea Galante ötletgazda – azt, hogy kéthetesről egyhetesre szűkítjük a rendezvényt, a kezdési dátum előtti napon, hogy az ingyenes belépők ellenére egy Milánó méretű városban üresen maradnak a mozitermeink, hogy az egy hét alatt 3 napon keresztül még egy fagyizás sincs a programunkban, hogy kizárólag a nyertes filmeket mutatjuk be a közönségnek (no meg két versenyen kívüli előbemutatót tartunk olyan filmekről, amelyeket pár napon belül moziban is láthatunk), hogy a hírességek (akarom mondani rendezők, színészek) jelenlétét csak ígérgetjük, és hogy az egyedüli sajtóorgánum az egész rendezvényen én vagyok, az erdélyi magyar. A szombat esti gálaműsor közben – amely végre kis reflektorfényt sugárzott Galantera – össze-vissza állították fel az asztaloktól a különböző meghívottakat, más meghívottak javára (az önkéntesek a földön ülve vacsoráztak az étterem alatti pincében), a vacsora végén pedig sztriptíztáncosnak is örvendhettünk, hisz velünk párhuzamosan legénybúcsúztató folyt a vendéglőben.
A közönségvetítések hiánya miatt a rendezők jelenlétére sem tartottak igényt. Galante azzal büszkélkedett a nyitás tiszteletére szervezett (egyedüli) sajtótájékoztatón, hogy ennek ellenére senki nem vonta ki filmjét a versenyből, ahhoz, hogy kiderüljön, a rendezők nem is tudtak a filmjeik bemutatásának elmaradásáról… Mégis, a zsűri döntésének következtében, csütörtökön telefonon meghívták a díjátadásra a nyerteseket, és a kevés idő ellenére a dokumentumfilm kivételével (Brazíliából mégiscsak nehéz lehetett volna egy nap alatt ideutazni) mindenki képviseltette magát. A sajtó számára fenntartott (!!!) vasárnapi brunchon én voltam az egyedüli újságíró… A filmkedvelők (nem mintha lettek volna…) utolsó reményei is elszálltak, amikor végül kiderült, hogy az egy rövidfilmen, az egy corporaten, az egy dokumentumfilmen kívül még játékfilmekből sem láthatnak legalább néhányat, hiszen a díjakat gyakorlatilag két film között osztották ki. És akkor még csak ne is vitassuk a döntéshozatal folyamatát, hiszen átláthatósága nincs, amennyiben egyenes megkeresésemre a sajtóiroda még csak nem is válaszolt arra a felvetésre, hogy hogyan biztosítanak arról, hogy az adott zsűritagok mindegyike minden filmet végignézett a kategóriájában (ebbe más résztvevők, többek között nem nyertes, ergo nem-kívánatos bánásmódban részesülő, de szenvedélyből önköltségen jelenlévő rendezők egyetértettek velem). Magyar érdekeltségű versenyző volt Török Ferenc Overnightja, illetve román Paul Negoescu Examen című rövidfilmje. Ezeket „hadd nézzem már meg…” szlogennel lemásoltam magamnak a szervezőktől, valamint a rövidfilmeket is mind. A két nagynyertes filmet szívből ajánlom mindenkinek.
- a legjobb film: Vampire Diary (r. Phil O’Shea és Mark James)
- a legjobb kép: Nemone Mercer (Vampire Diary)
- a legjobb vágó: Mark Atkins (Vampire Diary)
- a legjobb női alakítás: Anna Walton (Vicky, a vámpír a Vampire Diaryben)
- a legjobb férfi alakítás: Nebojša Glogovac (Nemanja, a Klopka – The Trapben)
- a legjobb rendezés: Srdan Golubović (Klopka – The Trap)
- a legjobb forgatókönyv: Peter Payer (Free to Leave)
- a legjobb dokumentumfilm: Falcao – Maninos do Trafico (r. MV Bill és Celso Athayde)
- életműdíj: Renato Pozzetto (milánói származású komikus).
Leonardo Lova metszetek:
- a legjobb rövidfilm: The Elevator (r. Ben Hakim)
- a legjobb corporate/trade film: Monitor Sistema Terra–Spazio (r. Paola Sara)
