Az olyan filmekkel, mint a Mona Lisa mosolya az a legnagyobb baj, hogy nemhogy túllépni nem tudnak a nagy elődön, de újat hozni is képtelenek a Holt költők társaságához képest. Hiába készülnek a lelkes másolatok vagy variációk, a műfajteremtő darab még mindig a ranglista élén áll. Messze a többitől. Az új versenyző esetében pedig ismét szinte a megszólalásig hasonlóak a konfliktusok, a karakterek és a történet is.
Fiatal, ambiciózus tanárnő (Julia Robers) érkezik Kaliforniából a konzervatív Wellesly leányneveidébe, ahol nem sokkal érkezése után felforgatja az addigi nyugalmat – az ötvenes évek elején járunk. A hagyományokhoz hű gimnáziumban, ahol a lányok álmainak netovábbja a férjhezmenetel, vegyes érzelmekkel fogadják az olyan liberális tanokat, mint továbbtanulás vagy a házasság visszautasítása. Így a művészettörténet tanárnő ténykedését nemcsak az iskola vezetése nézi rossz szemmel, hanem a diákok is: Roberts legnagyobb ellenfele az ifjú ara, Betty Warren (Kristen Dunst), aki nemcsak az órákon száll szembe a szabadelvűséggel, hanem az iskolaújság hasábjain is.
A film más szálakon is kiemel egy-egy lányt: Betty barátnője, az okos és tehetséges Joan (Julia Stiles) a Yale-lel kacérkodik, Giselle (Maggie Gyllenhaal) az olasztanárral, Connie (Ginnifer Goodwin) Betty unokafivérével. Valamennyiük élete összefonódik azonban az órákon, ahol a modern festményeken túl meglátnak egy új világot, eddig ismeretlen vagy elutasított lehetőségeket. Mindez nagyon jól hangzana, ha a film kortárs közegben, tehát legkésőb a hatvanas évek elején készült volna, így azonban elavult, megkésett darab. A Holt költők társaságának nagy erénye, hogy a benne elhangzó Carpe Diem! kiáltás örökérvényű, minden egyes generációt megmozgat és elragadtat. Ezzel szemben a mai, modern társadalom és a női emancipációs törekvések már túlléptek a Mona Lisa mosolyában feltett kérdéseken.
Ráadásul ezek a problémák, legyenek a hétköznapokban bármilyen komolyak is – valószínűleg a rendező szándékával ellentétesen – a film egészében éppen olyan bársonyosak, puhák és könnyűek, mint az (egyébként valóban gyönyörű) képek. És ami a lényeg: megoldhatóak. Ha a diáklányokat alakító fiatal színésznők játéka nem vinne erőt és személyiséget a karakterekbe, a történet egészen nevetségessé válna. És itt egy újabb nagy különbség: a már annyit emlegetett ősfilmben a valóságos tragédiába forduló cselekmény mellett a színészi játék is lendületet, sodrást adott az eseményeknek. És főleg hitelt. A Mona Lisa mosolya esetében a filmkészítők talán túlságosan bíztak Julia Roberts vonzerejében, s nem számítottak arra, hogy némely diákja egyszerűen lejátssza a vászonról. A szerepet tekintve pedig a Robin Williams alakította Keating, aki mesterré válik a fiúk számára, szavait tetteivel is alátámasztja. A két alak látszólag kísértetiesen hasonlít egymásra, hiszen míg Williams színészkedésre bíztat, Roberts Joant segíti a Yale-re. A tanárnő azonban csak a felszínen magabiztos, valójában éppen úgy keresi útját és önmagát, mint diákjai, ahogyan arra egy „őszinte pillanatban" szeretője, az álveterán olasztanár is rámutat. Így azonban minden tanítása semmibe vész, hiszen egy visszautasított lánykérésen túl nincs sok alapja. Gyönge karakterét pedig még mosolyaival sem tudja életre kelteni.
A film alapvető baja, hogy a figurák motivációi és a történet végtelenül sablonos és kiszámítható – mindenki pontosan tudja, hogy az áskálódó diák megbékél, Roberts és az olasztanár egymásra találnak, hogy az igazgatónő végül elküldi hősnőnket az iskolából. És hogy a diákok kiállnak érte. Iparos munka – tartja a köznyelv. Az a fajta film, ami egyszer még élvezhető, kellemes szórakozást nyújthat, de maradandó emléket semmiképpen sem. Aki erre vágyik, az (ha nincs meg otthon, tévéből felvéve) inkább sétáljon el a legközelebbi videotékába és vegye ki a Holt költők társaságát. Újra.
