Talajt vesztett Willem Dafoe, nagy mellű, meztelen nők, és egy mentális utazás Abel Ferrara új filmje, a Siberia szervezőelvei.
Nem kérdés, hogy Willem Dafoe vonzódik az apró, független, nem ritkán elmebeteg filmekhez – az egyébként végtelenül kedves és intelligens színész a külsejéből fakadóan is gyakran kap negatív és/vagy őrült-szerepeket, de ő sem próbál ellenállni nekik. Az utóbbi években láthattuk többek közt a saját látásmódjába záródott Vincent van Gogh szerepében vagy A világítótorony magának való toronyőreként is. Abel Ferrara új filmje, a Siberia az utóbbihoz hasonló öntörvényű pszichotrip, amely késélen táncol az öncélú megbotránkoztatás és a művészi kinyilatkoztatás között – a néző tűrőképességén és ízlésén múlik, miként helyezi el magában az egyszemélyes ámokfutást.
Nem csoda tehát, hogy a hasonlóan különutas művész, Abel Ferrara már a hatodik filmjét készítette el Dafoe-val, igaz, a Pasolinin kívül ezek alig szereztek szélesebb ismertséget – a bronxi rendező ugyanis a kilencvenes évek elejének meghatározó sikerei (New York királya, A mocskos zsaru) után a kisebb, személyesebb projektek felé fordult, miközben nagyon is termékeny alkotó maradt. A Siberiával a középkorú szerzői rendezők „kötelező” darabját, egy életközépi válsággal terhelt, számvetős alkotást készített, amely azonban az ilyenkor megszokott a realista dráma vagy szürreáliába hajló, de kézzel fogható vallomás helyett a masszív őrület manifesztációja lett. Segélykiáltás, és közben annak a paródiája is.
A Siberia az álmok, hallucinációk szervezőelvén működik, ami szintén az idősödő rendezőkre jellemző (gondoljunk csak Kuroszava vagy Antonioni kései darabjaira), és mindig veszélyes: ha nincsenek szájba rágva az értelmezés keretei vagy egyáltalán az ok-okozati viszonyok, az sok néző számára elidegenítő lehet, a film pedig könnyen szétcsúszhat. Itt is kell idő, mire letisztulnak a játékszabályok, és természetesen a Siberia később is a meglepetésre, a polgárpukkasztásra épít, ami nemcsak a narratív koherenciát teszi zárójelbe, hanem a néző befogadóképességét is próbára teszi. A Berlinale vetítésén (ahol az Arany Medvéért versenyzett a film) az első extrémebb szekvencia után tömegek hagyták el a termet, ami jól mutatja, hogy Ferrara még az edzett fesztiválközönséget is képes megbotránkoztatni. Széles körű moziforgalmazásba aligha juthat el mifelénk egy ilyen alkotás.
A jelzésszerű történetben a valóban Szibériában élő Clint elhagyja világvégi kocsmáját, és kutyaszánjával inkább spirituális, mint valós utat jár be életének meghatározó szereplői, traumái között (útja során egyaránt megfordul gyerekzsúron és a sivatagban is). A film magja természetesen az önreflexív filmek ősatyja, a 8 és fél, stílusában azonban inkább Fellini későbbi, barokkosabb alkotásait, például A nők városát idézi. A lázálomszerű, bizarr kreatúrákkal és eseményekkel teli utazás az élettel, kapcsolatokkal, kudarcokkal kíván elszámolni, a hatalmas helyváltoztatásoknál fontosabbak azok a szimbolikus tájak, helyzetek, amelyek segíthetnek Clintnek a feldolgozásban, feloldozásban. A barlang, a sivatag vagy a metált bömböltető bunker szépen leképezi Clint belső tájait, a kerekesszékes, meztelen törpe nő vagy általában a meztelen, nagy mellű és/vagy terhes nők tömegei viszont inkább már az exploitation kategóriájába esnek.
Az erősen epizodikus, mégis lebilincselő Siberia a vergődés filmje, amin ugyanakkor rengeteget lehet nevetni, részben feszültségoldásként, részben az öniróniájára felülve. Abel Ferrara ugyanis tisztában van az önreflexió alapszabályával: ha véresen komolyan veszed, az kínosan tudálékos lesz. A Siberia olykor taszító, gyomorforgató vagy egyszerűen érthetetlen film, de ugyanakkor piszkosul szórakoztató is: például amikor Willem Dafoe Del Shannon Runaway című számára énekel és táncol, abból remélem, mém lesz. Ahogyan az egész film is felfogható egy szabadon variálható mémsorozatként. Hiszen hogyan másként lehet azt a helyén kezelni, hogy megszólal egy korábban vacsorára elfogyasztott ponty, ráadásul oroszul?
