Harper filmje káprázatos látványt szolgáltat egy nagy kaland bemutatásához, de a történelmet olyan erőszakosan fikcionalizálja, hogy az már nem filmesztétikai, hanem egyenesen etikai dilemmát von maga után.
Szeretnénk abban hinni, hogy a világ exponenciálisan fejlődik és ezáltal egyre jobb lesz benne élni. Van is rá némi okunk, hiszen felhagytunk a boszorkányégetéssel, a faji felsőbbrendűség újabban már nem dívik, és útközben meglett a penicillin, a női emancipáció meg az öko-barát bevásárlószatyor is. A fejlődésbe vetett hitet növeli, hogy rengeteg olyan életrajzi film készül, amiben a legendás művész vagy éppen az innovatív tudós letűnt korának áldozatává válik és eleinte nem hisznek sem neki, sem az eredményeinek. A jelen moziszékéből pedig elborzadunk a múlt kopott felfogásán: hogy nem látták, mire képes ez az ember? Míg végül a költői kérdés lecsengése után elönt minket a jóleső felismerés, hogy legalább a mi korunk értékeli a múlt zsenijét. A Léghajósok ezen séma mentén az egyik első meteorológusról mesél egy olyan korban, amiben az időjárás megjósolhatóságát még a babonasághoz kötötték és nem a radarokhoz. Harper filmje káprázatos látványt szolgáltat egy nagy kaland bemutatásához, de a történelmet annyira erőszakosan fikcionalizálja, hogy az már nem filmesztétikai, hanem egyenesen etikai dilemmát von maga után.
Az 1860-as évek Londonjában James Glaisher (Eddie Redmayne), a fiatal tudós azon dolgozik, hogy valamiképp a meteorológia tudományának legitimitást szerezzen. A léghajó akkoriban aktuális világszámnak számít, de Glaisher a repülés csodájában nem a cirkuszi mutatványt látja. A léghajó Glaisher számára a terepkutatásnak elengedhetetlen eszköze, aminek segítségével a levegőt tanulmányozhatja és végre meggyőzheti kortársait arról, hogy szakterülete igenis létezik. Tudós révén azonban szüksége van egy pilótára és nem melleseg anyagi támogatásra. Amelia Wren (Felicity Jones) híres artista és pilóta, aki korábban a férjét veszítette el egy léghajós baleset során. Glaisher, bár tisztában van Amelia múltjával, felkéri a nőt arra, hogy fogjanak össze és repüljenek olyan magasra, ahol ember még nem járt. Glaisher és Amelia belevágnak a nagy kalandba és egyúttal egy könyörtelen harcba a természet őserőivel.
Harper műfaji szempontból a Léghajósokat életrajzi filmként pozicionálja, ugyanakkor mivel Glaisher XIX. századi figura, a látványvilág és a kosztümök igyekeznek a történelmi hitelességnek is megfelelni. Nem kis felelősség, különösen akkor, hogyha a marketingosztály az „igaz történet alapján” típusú hangzatos szlogennel reklámozza a filmet. A probléma, hogy a rendező, valamint a forgatókönyvíró Jack Thorne az eredeti történetet addig ferdítették, amíg az meg nem felelt a politikai korrektség által diktált követelményeknek. Ugyanis a film egyik főhőse, Amelia Wren soha nem is létezett. Glaisher valóban elszánta magát a kalandra és volt is ehhez egy társa, akivel később megdöntötte a magassági világrekordot: a pilótáját Henry Coxwellnek hívták. A film viszont teljesen eltörli Coxwell létezését és beemel egy erős, női karaktert, aki átveszi helyét a történetben. A történelmi hitelesség ilyen szintű csorbítása lényegében a fake news filmes médiumba való átvándorlását jeleníti meg. Az orwelli disztópia immár a múlté, hiszen úgy látszik, hogy ezennel a jelenünk részét képezi. A hamis tájékoztatás feltehetőleg sok nézőben igaz tényként fog visszhangozni, mindeközben pedig az alkotók arra hivatkozhatnak, hogy a politikai korrektség, a nemek egyenrangú reprezentálása fontosabb, mint holmi évszázados história. Persze Amelia figurája tisztelettudóan utal egy ténylegesen létező pilótára, Amelia Earhartra és a rendező szerint Amelia alakja több korabeli nőből tevődik össze, akik léghajósok voltak, de ez nem elég. Az „akár ő is lehetett volna” enyhén szólva távol áll a történelem által megkívánt tényszerűségtől.
Az etikai mizériát félretéve, a Léghajósok ízlésesen használja ki a CGI adta lehetőségeket és festőien ábrázolja a 10 000 méterről adódó kilátást. Amint emelkedünk, úgy tűnik, mintha évszakok között utaznánk: a szereplők esős viharba kerülnek, ragyogó napsütés melegíti arcukat, pillangókkal találkoznak vagy éppen a fagypont alatti hőmérséklettel küzdenek. A dramaturgiai szerkezetet tekintve a történet egyetlen nap alatt játszódik, az utazás napján, mégsem válik légies kamaradrámává, mivel a kalandot olykor megtöri egy-egy karakter flashbackje. A dialógusok ellenben újfent rontanak az összképen, mert műviesnek hatnak és ennek mértékét a nagyívű színészi játék még inkább erősíti. A mindenség elméletének visszatérő párosa bizonyára jól kijön egymással, mégsincs meg köztük a kémia. Felicity Jones merengve néz a távolba és válasz gyanánt Eddie Redmayne csettintésre produkál könnyes szempárt, de sajnos hiába.
Harper rendezése kétséget kizáróan leíró darabja lesz a 2019-es korszellemnek. A Léghajósok Glaisher személyében egy olyan tudóst muat be, aki a természet körülményeit vizsgálva szeretné a figyelmet felhívni arra, hogy az időjárás előrejelzésével életeket lehet menteni. Másfél évszázad távlatából csóváljuk a fejünket: miért is nem hitt az ember (a tudósember!) a meteorológiának? Érthetetlen! És ismerős. Hiszen a mai világ is megoszlik azok között akik hisznek a klímakrízisben és akik tagadják. A keserű irónia pedig az, hogy sokan a meg nem született Amelia Wren létezésében is hamarabb fognak hinni, mint a jelen tudósainak.
