Az alábbi kritika egy meg nem történt film alapján készült.
Kathryn Bolkovac (Rachel Weisz) amerikai rendőrnő a háború utáni Boszniában vállal állást az ENSZ békefenntartó alakulatánál, ahol a hirtelen felvirágzott emberkereskedelem borzalmaival szembesül. A borzalom fokozódik, amikor megtudja, hogy a fiatal lányokat szexrabszolgaként tartó banda tagjai és kliensei egyaránt az ország újjáépítéséért sokmilliós szerződéseket bezsebelő katonai és vállalati vezetők és alkalmazottaik soraiból kerülnek ki. Kathryn nyomozását lépten-nyomon akadályozza a bürokrácia és a legmagasabb szintekig menő korrupció, a bűnösöknek pedig megvan hatalmuk ahhoz, hogy megakadályozzák az ügy nyilvánosságra hozatalát, majd, mikor mégis sikerül Kathrynnek a sajtóhoz juttatnia a bizonyítékokat, a hatalmi gépezet mindössze egy vállrándításra méltatja azt. A film megtörtént eseményen alapul, Kathryn Bolkovac létező személy (a stáblistán tanácsadóként van feltüntetve), mint ahogy a bemutatott eseményekről is értesülhettünk volna a sajtóból, ha éppen aznap nem valamelyik énekesnő bugyiviselete lett volna a vezető anyag.
Sajnos a valós történet túlságosan megkötötte az elsőfilmes rendező kezét, így a film közepesen felejthetőre sikerült. A valós történet filmreviteléhez nem a thriller műfaja volt a legmegfelelőbb választás. Persze, műfajfilmet könnyebb eladni, a thriller pedig elég népszerű ahhoz, hogy sok nézőt vonzzon a moziba, viszont az ötlettelenül halmozott műfaji toposzok nagymértékben gyengítik a történet valószerűségét. Túl sokszor láttuk már a falra ragasztott fényképek és iratok előtt gondolkodó nyomozót ahhoz, hogy átérezzük a helyzet súlyát, főleg akkor, amikor a keresett gonoszok a legelső képkockától kezdve annyira gonoszak, hogy éppen csak a fekete kötés hiányzik a szemükről és a macska az ölükből. A film vizuális nyelve egy középkategóriás tévéfilmre hasonlít: hideg, kékesszürke színek (ez egy hideg, kékeszürke világ, teccikérteni?), kézikamera, a vágás meg ugyanazokat a plánokat ismétli a végtelenségig. A főszereplő Rachel Weisz-en kívül az összes színész kritikán aluli, Monica Bellucci még soha nem volt ennyire unalmas, mint a mostani, ridegmarha bürokrata szerepében, az áldozatokat alakító lányokat is többnyire a smink teszi bár jelzésszinten hitelessé, és csak a viszonylag jól összevágott kínzásjelenetek csikarnak ki valamiféle együttérzést irántuk.
A legnagyobb probléma a történetvezetéssel van: nem elég fordulatos ahhoz, hogy igazi thriller legyen, a formai mesterkedéseken túl meglehetősen lassú a film. Van benne üldözés, menekülés, letartóztatás, kínzás, erőszak, de sem a nyomozós szál, sem a vezetőség elleni harc nincs rendesen kijátszva. De az egyik eladott lány anyjának drámája például önmagában megért volna egy filmet, viszont csak egy elfuserált trailert kapott. Túl sok szereplőt mozgat a film, van, aki csak azért tűnik fel a vége felé három snittre, hogy kiderüljön, hogy ő is gonosz, és ez nagy meglepetés kéne legyen, mások meg túl erős konfliktusokat kapnak ahhoz, hogy csak úgy elfelejtődjenek a film végére. Megvan az összes kötelező fordulat, a jóról kiderül, hogy rossz, majd megint jó, de pont a film vége laposodik el a legjobban. Nem a happy endet hiányolom, hanem a feszültség növekedését. Amikor a drámai csúcspont egy hiteltelenül előadott dialógus, amit a zsebbe rejtett diktafon közhelye old meg (a főgonosz éppen beismerte a bűnösségét, haha), majd a tökéletes antiklimax követ (minden marad a régiben, a gonosz büntetlenül megússza), kicsi rossz szájízzel maradunk.
A bátor témaválasztás ellenére a rendező túl félénken valósította meg a filmet. Jól kipróbált gyorséttermi recept szerint dolgozott a nagy mesterek rutinja nélkül, így a „megtörtént eset alapján” kitétel csak marketingfogásnak tűnik. Valós történetet ígértek és egy popcorn-filmet kaptunk, popcorn nélkül, lejárt szavatosságú kólával.
