A színdarabnak indult, majd mozgóképes formát is öltött Mártírok olyan aktuális problémákat feszeget, mint a vallási fundamentalizmus és az abból könnyen kialakuló Messiás-szindróma. A kamaszkorral járó természetes lelki-fizikai változásokkal, valamint az őt körülvevő világgal szemben tehetetlen Veniamin teljes mellszélességgel fordul a szemellenzős hit felé, hogy idővel maga is istent játsszon.

A német Marius von Mayenburg megírta, az orosz Kirill Szerebrennyikov színpadra vitte, majd azzal a lendülettel filmre is rögzítette az eredetileg 2012-ben kelt, Mártírok című darabot. A tavalyi Cannes-i Fesztiválon François Chalais-díjjal elismert munka keletkezéstörténete egyáltalán nem elhanyagolható az aktuális és égető társadalmi problémákra reflektáló mozgóképek forgalmazására szakosodott Magyarhangya által felkarolt drámában rejlő erő szempontjából.

A történet középpontjában egy orosz középiskolás, Veniamin Yuzhin növekvő és egyre félelmetesebbé váló vallási fanatizmusa áll, a putyini Oroszország oktatási rendszerének, illetve a rendszerbe beépülő vagy onnan szabadelvűségük miatt kilógó pedagógusok karaktertanulmányaival kiegészülve. Veniamin csonka család egyedüli fiúgyermeke, anyja három műszakban dolgozik a felszínen maradás érdekében, a gimnazista fiúra így nagyjából annyi ideje jut, amennyit az egyre gyakoribbá váló igazgatói figyelmeztetések néhány mondatba sűrített tisztázása igényel. A fiúra több panasz érkezik az iskolából, melyek szerint – például – nem hajlandó részt venni az úszóleckéken. A magát kénytelen-kelletlen túlhajszoló édesanya a lehető legkönnyebb, és legkevesebb energiát igénylő módját választja Veniamin „nevelésének”: a fiú nyilvánvalóan valamilyen drogot szed, és ez jelenti minden létező probléma forrását.

Az anya tulajdonképpen nem jár olyan messze a valóságtól, még ha a drog jellegét tekintve téves is a prekoncepciója: az apafigurát hírből sem ismerő Veniamin a Biblia rabjává válik, és úgy idézi egyre elvakultabban a különböző passzusokat, mintha az alsó tagozatban megtanult szorzótáblát ismételgetné. Az egyébként is élete talán legzűrösebb időszakában lévő kamasz a Mindenhatóban talál rá rég elvesztett apjára, és a Szentírásra támaszkodva kezdi el először csupán a fürdőruha-viselet, majd a darwinizmus vagy az ősrobbanás elmélete elleni kíméletlen hadjáratát. Legfőbb ellenségét is hamar megtalálja Elena Krasnova, az iskola pszichiátereként is dolgozó biológiatanárnő személyében, aki épp arra próbálja oktatni diákjait, amivel Veniamin szembemegy. A történet egy pontján, amikor a fiú érvei fogyatkozni kezdenek az őt a vallási fanatizmustól és az elvakultságtól megmenteni kívánó tanárnővel szemben, előhúzza az antiszemita kártyát, mondván: Krasnova kisasszony csak azért mondd ellent neki, mert zsidó származású, ergo tagadja Jézust, és kizárólag a materializmusra helyezi a hangsúlyt az oktatásban.

Ezen a ponton válik hangsúlyossá a fentebb említett keletkezéstörténet: ha nem egy Németországban íródott darabról volna szó, közel sem biztos, hogy az antiszemitizmus egyáltalán megjelenne az alkotásban, bár az kétségtelen, hogy a napjaink Oroszországába átültetett történet is bőven termő táptalajt biztosít a témához. A Mártírok ugyanakkor túllép Putyin birodalmának határain, és egyetemes üzenetet fogalmaz meg, nem feltétlenül a zsidóság, hanem minden, fundamentalista gondolkodásmód által könnyen és előszeretettel kinevezett ellenségképpel kapcsolatban. Teszi ezt úgy, hogy az ellenség jó ideig a kapuk mögött marad. A fókusz a fanatizmusra irányul, arra a történelem során sajnos már sokszor látott, mégis újra és újra végbemenő folyamatra, amikor a valójában ártalmatlan jóakarat a kizárólagosság elve miatt egyre elviselhetetlenebbé válik, majd szinte észrevétlenül hozza a felszínre az emberi természet legsötétebb vonásait.

Szerebrennyikov rendezése nem csak a feldolgozott téma miatt nehéz darab. A színpadiasságot erősítendő hosszú snittek szinte megállás nélküli alkalmazása, vagy a színészek jeleneteken belüli, ugyancsak a színházra jellemző mozgatása mind olyan tényezők, melyek a szokottnál nagyobb terhet rónak a viszonylag sűrű vágásokhoz vagy nézőpontváltásokhoz szokott publikumra. A közel két órás játékidő sem könnyíti meg a dolgunkat, de a Mártírok nem az a film, ami a könnyed szórakoztatást tűzi ki céljául. Az író-rendező alaposan megdolgoztatja a közönséget, azt viszont nem érezni a stáblista lefutásakor, hogy Veniamin történetének befogadása fölösleges munka lett volna.

Megfelelő tempóban megyünk együtt a fiú növekvő fanatizmusával, ugyanakkor problémát jelenthet, hogy nem kapunk választ: mi indította el a főszereplőt az úton, ahonnan aztán már nem tud letérni? Az őt egyedül nevelő édesanya elhanyagoló magatartása, vagy az osztályon belüli kívülálló-státusz önmagukban nem szolgálnak elegendő indokkal ahhoz, hogy valakit ilyen fordulatszámmal kapjon el a gépszíj. Ugyanennyire gyenge lábakon áll a minden ellen lázadó kamasz archetípusa. Ennek a kifejtésére (vagy utólagos magyarázatára) áldozhattak volna valamivel többet a készítők, de a Mártírok ezzel együtt is méltó a figyelmünkre. Az a fajta szálka a moziszékben, amibe időnként muszáj beleülnie az embernek, még ha tudja is, hogy fájni fog.