A kissé szájbarágós Az utolsó skót király (The Last King of Scotland) okozta enyhe csalódás után valószínűleg kevesen néztek utána, kicsoda is a film rendezője, Kevin Macdonald. Nos, a glasgow-i filmes jobbára dokumentumfilmekkel foglalkozik, a 2006-os, ugandai témájú thriller mindeddig kitérőnek számított az életpályáján.

Vagy nem is annyira. Macdonald kedvenc témája a 20. századi történelem, amit kis túlzással jelenkornak szokás nevezni. Az utolsó skót király Idi Amin ugandai diktátor személyi orvosáról szól, de korábban rendezett dokumentumfilmet palesztin terroristák 1972-es támadásáról a mücheni olimpián, két hegymászó (naná, hogy – de tényleg) életveszélyes kalandjairól a perui Andokban, a Siula Grande csúcson, illetve Mick Jaggerről is.

Legújabb dokumentumfilmjének címe: Az ellenségem ellenségei (My Enemy's Enemy). A kamera Klaus Barbie, a különösen kegyetlen kihallgatási módszereiről hírhedt SS-tiszt, avagy a lyoni mészáros történetét járja körül.

A város Gestapo-egységének vezetőjeként körülbelül 4000 ember haláláért felelős. Amivel viszont beleírta magát a háborús bűnösök fekete könyvébe, az az, hogy az izieui árvaház 44 zsidó lakóját is haláltáborba küldte, továbbá személyesen kínozta meg a francia ellenállás egyik vezetőjét, Jean Moulint, aki 1943 júliusában sérülései miatt meghalt a koncentrációs táborba tartó vonaton.

A rendező – egyben a narrátor – fő témája viszont az, hogy miként sikerült átvészelnie Barbie-nak a 2. világháború utáni időszakot. És nem is akárhogyan. 1947-ben a volt SS-tiszt Németország amerikai megszállás alatt levő részén az amerikai katonai hírszerzés (CIC) ügynöke lett, majd egy usztasa (horvát fasiszta) katolikus pap segítségével Perón Argentínájába szökött 1951-ben. Később továbbállt Bolíviába, ahol 1980-ban egy jobboldali puccsban is tanácsadói szerepet vállalt, és meggyőződéses fasisztaként benne volt néhány, Izraelnek szánt fegyvercsempészeti akcióban, miután a zsidó állam az 1967-es háború után embargó alatt volt.

Aztán persze lebukott, mert elbízta magát, hagyta magát lefotózni a fedőtevékenységre szánt hajózási cég – Bolíviának nincs tengerpartja – egyik franciaországi üzleti útján. De aki a történet további részére kíváncsi, az nézze meg a filmet magát.

Az ellenségem ellenségei jól dokumentált és a műfaj klasszikus szabályai szerint összerakott film. Sok benne a beszélő fej, az archív felvétel, az éleket gondosan kiemelő szöveg. Kis gonoszkodással azt lehet mondani, hogy túlságosan enciklopédikus: ennyi információt a Barbie-ról szóló lexikoncikkekből is össze lehet bogarászni 20–30 perces internetes keresgéléssel.

Ami igazából nagyobb baj, hogy már az elejétől „látszik az iránya”, nagyjából sejteni lehet, hogy hova fogunk kilyukadni. Ilyen értelemben nem véletlen, hogy a film producere ugyanaz a Rita Dagher, aki Michael Moore Fahrenheit 9/11-ének is. Tény viszont, hogy Macdonald filmje nem propagandamű, mint a 9/11, de nincs is olyan innovatívan megcsinálva.

A rendező alaposan utánajárt az amerikai hírszerzés exnáci ügynökökkel kapcsolatos disznóságainak, de elfeledkezett arról, hogy a többi európai ország is ugyanígy járt el, mégpedig azon az alapon, hogy a szovjetekkel szemben, a hidegháborúban bármi megengedett. (Itt valószínűleg az lehet a háttérben, hogy a „klasszikus” náci ideológia nem kapitalizmusellenes, míg a kommunista igen – és ez többet nyom a latban, mint az egész holokauszt).

Macdonald műve tehát annak ajánlható, aki nincs képben Klaus Barbie-val, és a megtekintés gesztusával is támogatni akarja a dokumentumfilmezés ügyét; az ilyen néző esetében működni is fog a dolog, de csak egyszer (ez konkrétan azt jelenti, hogy ha nincs elég hely a merevlemezen, ezt a filmet nem muszáj kiírni).

A műfajt ugyanis nem az ilyen és hasonló, konzervatívan rendezett filmek viszik előre, hanem egyfelől a viccesebb, szubjektívebb vonulat, mint amilyen a Supersize Me, másfelől az egészen letisztult, szenvtelen, hosszú beállításokkal dolgozó no comment-megoldás, ahol csak a téma van és kész (ilyen például a Mindennapi kenyerünk, Nikolaus Geyrhalter dokuja).